Shock!

Kissé megkésve, és emiatt meglehetősen skizofrén helyzetben kell írnom erről a tavaly év végén kiadott speciális lemezről. Már értve ezalatt, hogy hiába vettek újra Scott Ianék egy rakás régi, még Joey Belladonnával rögzített klasszikus Anthrax nótát John Bush énekessel, jelenleg csupán annyi tűnik csak bizonyosnak, hogy a nyári fesztiválok a zenekar legsikeresebb, 1984 és 1992 között aktív felállását látják majd vendégül, Belladonnástól, Dan Spitzestől. Eredetileg csak arról volt szó, hogy a Hollandiában rendezendő 25 éves jubileumi koncerten Joey is felbukkan majd, de viszonylag hamar kiderült: Sharon Osbourne is szeretné megkaparintani a csapatot az idei OzzFestre, ellenben csakis a klasszikus felállással hajlandó tárgyalni.

Csupán költői kérdéseket tudnék feltenni a furcsa reunion miértjeivel kapcsolatban. Nyilván nehéz lehet nemet mondani egy bizonyára nagyon komoly dollárösszegre úgy, hogy az ember az utóbbi 10 év során a zeneipar poklát járta a béna kiadóknak, becsődölt terjesztőknek, kapzsi menedzsmenteknek köszönhetően - Scottéknak nem is sikerült. Eközben John Bush - aki egyfelől már több időt töltött a csapatban, mint Joey, másrészt ezalatt rengeteget tett az Anthrax életben maradásáért- a partvonalon várja, mi lesz a turné után, ami persze a banda döntése, nekem azonban ettől még nem kell, hogy tetsszen a dolog (még akkor sem, ha amúgy nagyon szívesen megnézném az Among The Living felállást, a tagokhoz közelálló források pedig esküsznek rá, hogy Bush marad).

Ami magát a Greater Of Two Evils lemezt illeti, egy hétvége alatt rántották fel a 17 régi klasszikust, ami az egyik oldalról jót tett nekik. Baromi lendületes és erőteljes a felvétel, az energiaszint a csapat elementáris koncertteljesítményével helyezhető szinkronba. Az Anthraxék zenészi kvalitásait szerintem nem kell külön méltatnom, de Charlie Benantét azért muszáj megint kiemelni, mert nem emberi, amit művel a dobok mögött. A hangzás is jó ütős. Ennek ellenére a kísérlet eredménye nem száz százalékos; ez talán akkor jöhetett volna össze, ha még agyalnak egy kicsit a lemezen.

Időrendi sorrendben nézve a számokat, a legnagyobbat - aligha meglepő módon - a Fistful Of Metal nótáin dobott a kezelés. Az Anthrax első lemezét a magam részéről máig nem tudom egyenrangúnak tekinteni testvéreivel, a Kill 'em All / Show No Mercy / Killing Is My Business trióval, és ennek egyetlen oka az első frontember, Neil Turbin ripacskodó előadásmódjában keresendő. Turbin komikus, fejhangú sikoltozása a legtöbb helyen kihúzta az egyébként nagyon ütős dalok méregfogát, egy igazi énekessel viszont aligha lehetett elrontani ezeket. Egyenesen elképesztő, mit varázsoltak itt Bush-sal a Deathriderből, a Panicből és az Anthraxből, de még a debütlemez legismertebb és legjobb számához, a Metal Thrashing Madhez is sikerült hozzáadni egy nagy adag kakaót. Annyira elementáris erővel hatnak így ezek az egyenes vonalú, mindenféle cicomától mentes ős-thrash adrenalinbombák, hogy azt kell mondanom: az egész Fistful Of Metalt újra kellett volna venniük (sőt, ezt már akár Joey-val is megtehették volna, csak hát akkoriban még korántsem volt olyan bevett dolog az ilyesmi, mint manapság).

Az első Belladonnával készült teljes nagylemez, a Spreading The Disease a zenei anyagot tekintve már hibátlan volt, hangzásilag azonban távolról sem, tehát utóbbi tekintetben mindenképpen előrelépés, aminek itt fültanúi lehetünk. Az A.I.R. és a Gung Ho ezen túlmenően is a legsikerültebb újrajátszások közé tartoznak, több erő és dinamika van bennük, mint az eredetiekben. A Madhouse-on kicsit alakítgattak, tetszetős is, de ennek ellenére egy szemmel sem jobb, mint az eredeti verzió - akkor meg ugye mi értelme van valamit újra felvenni két évtizeddel később, ha nem tudnak hozzátenni semmi pluszt? Nagy kedvencemről, a Lone Justice-ról még ennyit sem mondhatok el. Belladonna technikai értelemben véve kimondottan kiemelkedő énekes volt, többek között ezért is tudott az Anthrax akkora népszerűségre szert tenni: a dallamos ének miatt még azok számára is fogyasztható zenét játszottak, akik egyébként a velük egyívású bandákat nem bírták meghallgatni. Bush sötétebb, érzelemgazdagabb torok, adottságai azonban nem mérhetők elődjéhez, és itt bizony nem is sikerült belelépnie Joey csukáiba. Lejjebb transzponálták a dallamot, egyébként nem egyedül itt - a legtöbb helyen ez nem zavaró, a Lone Justice-ból azonban így hiányzik az eredeti dinamikája. Johntól egyszerűen nem hatnak természetesen a szám zseniális énekdallamai.

Minden idők egyik legjobb thrash albuma, az Among The Living szintén alaposan feladta a leckét, de megbirkóztak vele. Among, Caught In A Mosh, I Am The Law, N.F.L., Indians - ezek a címek aligha igényelnek további kommentárt, és mindegyik új verzió méregerősre sikeredett, ami nem is csoda: ezek a nóták máig műsoron vannak, Bushnak is volt ideje kitapasztalni, mi és hogyan megy neki jól. A megváltoztatott kezdés egy kicsit furcsán hat a címadó számnál, de meg lehet szokni (a yeah-yeahzést ellenben nyugodtan kihagyhatta volna John), az Efilnikufesin bevezetője viszont még jobb is így, mint eredetileg volt (a vége felé pedig gyilkos az a rövid kis blastbeat Charlie-tól).

A State Of Euphoriát és a Persistence Of Time-ot annak idején nem fogadta túl lelkesen a szaksajtó, de köztudottan Scott és Charlie sem kedvelik ezeket a lemezeket túlságosan. Nem tudom, közrejátszott-e ez abban, hogy ezek az újrajátszások sikerültek a legkevésbé meggyőzően. A Be All End All a tavalyi szigetes koncert egyik csúcspontja volt, nagyon kíváncsian vártam, hogyan szól majd lemezen, de csalódnom kellett: elég dinamikátlan, enervált a felvétel, és mintha John sem érezte volna túlságosan magáénak ezt az egyébként kiváló nótát. A Persistence-es számok közül egyedül a Keep It In The Family lett telitalálat; a Belly Of The Beast nem rossz, de semmi különös, az In My World ellenben kifejezetten kínos. A zenei alapokkal nincs baj, Bush viszont iszonyatosan szenved a dallammal, nem futotta tőle többre görcsös erőlködésnél. Koncerten biztos elmenne, így lemezen hallgatva viszont nem működik ez az interpretáció.

Úgy nézem, az ilyen újravett anyagok közül még nagyon-nagyon sokáig a Testament First Strike Still Deadlyje marad az etalon. Mindenképpen megéri beszerezni az Anthrax kísérletét is, de ebből bizony többet is ki lehetett volna hozni - talán ezért, talán másért nem is robbant túl nagyot ez a speciális lemez. Pontozásnak nem látom túl sok értelmét, maradjunk annyiban, hogy az alapanyag mind tízpontos klasszikus. A magam részéről örülnék neki, ha a Belladonnás turné visszahelyezné egy kicsit a térképre a bandát Amerikában, de ezzel együtt remélem, hogy jövő ilyenkor már egy John Bush-sal készült új lemezről számolhatok majd be.