Bár kifejezetten szeretem az Apocalypticát, utolsó lemezük, a Worlds Collide nagy csalódást okozott. Felületesnek, összecsapottnak éreztem, ami a Reflections, illetve az azt követő, egyszerűen csak Apocalyptica címmel megjelent anyagok után komoly minőségi hanyatlást jelentett.
Nem tudom, a srácoknak mi a véleménye erről, de tény, hogy három éve nem jelent meg új Apocalyptica lemez, ami kifejezetten jót is tett nekik. A 7th Symphonyra alaposan felszívták magukat, és letettek egy roppant változatos, remek nótákkal teli lemezt, amely simán odatehető a legjobbjaik mellé, a Worlds Collide-ra pedig köröket ver.
A nyitó At the Gates of Manala úgy indul akár egy Soulfly nóta, ráadásul hangzásra is olyan, mintha cselló helyett gitárokat hallanánk. A tipikus, korábban is jó párszor felhasznált apocalypticás vezérdallam azért megvan, sőt még blastbeat is került a nótába, ami így hét perc feletti hosszúságával sem válik unalmassá.
Az első klipnótának választott, Gavin Rossdale, a Bush énekese (és Gwen Stefani férje) által énekelt End of Me véleményem szerint kissé gyengécske, sokkal jobb viszont a Shinedown-torok Brent Smith által elővezetett Not Strong Enough, ami ugyancsak egy kellemes rádiórock téma, viszont sokkal erősebb, mint az End of Me. A slágergyanús dalok sorát erősíti a Broken Pieces is, amit egy Lacey Mosley nevű hölgy énekelt fel, és bár ez is oké, kiemelkedőnek azért nem nevezném. A 2010 már csak Dave Lombardo dobolása miatt is zseni, csakúgy, mint a Bring Them to Light, amit a Cavalera Conspiracyból és Gojirából ismert Joseph Duplantier reszelt lemezre, természetesen nem kevés Max Cavalera-hatással. Fentieken túl pedig gyakorlatilag itt van minden, amiért az Apocalypticát szeretjük: szép, klasszikus zenei szösszenet (Beautiful) épp úgy akad, mint borongós, sötét hangulatú nóta (Sacra) vagy összetett dalmonstrum (Rage of Poseidon).
Összességében a lemez hagyományosabb, tipikusnak mondható dalai tetszenek leginkább, mint mondjuk a Sacra vagy a záró Shadow of Venus, de az olyan kísérletezőbb cuccok is bejönnek, mint az On the Rooftop with Quasimodo. A hosszabb dalok (Rage of Poseidon vagy a nyitó At the Gates of Manala) pedig okosan felépítettek és szinte hallgattatják magukat; így annak ellenére, hogy az egy szem Bring Them to Lighton kívül az énekes nóták ezúttal nem lettek épp kiemelkedőek, ez egy kifejezetten jó lemez.
