Az utolsó Arch Enemy lemez, amiért igazán lelkesedni tudtam, a 2003-as Anthems Of Rebellion volt. Mike Amotték igazából jó ideje nem mozdultak el semerre a régi recepthez képest, az utolsó lényeges változás az volt náluk, amikor Angela Gossow váltotta a fronton Johan Liivát, és ennek már tíz éve idén. A csapatnak azóta nem igazán akaródzik kísérleteznie, aminek szerintem pont Angela az oka: a zenét leginkább a további dallamosodás felé lehetne elvinni innen, erre azonban a hörgőslány szerény adottságai miatt alkalmatlan. Új énekesről azonban szó sem eshet, hiszen Gossow kisasszony egyben a főnök Mike élete párja, illetve a formáció menedzsere is.
Bevallom, az utolsó két anyagnál némileg ördögi körnek éreztem ezt az egészet, és a The Root Of All Evil című, a régi dalok új verzióit rejtő speciális kiadványt is elég feleslegesnek tartom a mai napig. Oké, még ma is unikumnak számít, hogy egy efféle melo-death csapat élén egy nő kínozza a torkát, de nyugodtan valljuk be: ezt a tényt és dekoratív kinézetét leszámítva Angela barátnőnk semmilyen szempontból sem tartozik a műfaj elitjébe. A hangja meglehetősen színtelen, és ahogy arról bárki meggyőződhetett két éve a Dieselben, élőben is igen gyorsan elfárad, nem véletlenül játszanak olyan rövid koncerteket. A zene persze még így is annyira jó, hogy simán hallgattatják magukat, ma azonban már nem képes olyan irgalmatlan erővel pofánverni a banda, mint a Stigmata vagy a Burning Bridges idején.
megjelenés:
2011 |
kiadó:
Century Media |
pontszám:
8 /10 Szerinted hány pont?
|
A Doomsday Machine-nel és a Rise Of The Tyranttel szemben a Khaos Legions hallatán kevésbé gyakran jut eszembe, hogy oké, tök jó, de egy színesebb hanggal még jobb lehetne. A banda most sem frissített az alappaneleken, ugyanazt a brutálisan sűrű és tömény megszólalású nordikus death/heavy metalt nyomják, amit eddig is, Angela pedig egy szemernyivel sem változatosabb vagy karakteresebb, mint a vele készített albumok bármelyikén. Dalok szempontjából viszont egyértelműen ezt érzem a legjobb, legkerekebb Arch Enemy műnek az Anthems óta. Sőt, muszáj kiemelnem a hangzást is, mert ebből a szempontból talán egyenesen a zenekar csúcslemeze ez az új. Nem mintha az eddigiek ne szóltak volna atommód, a Khaos Legions viszont még ehhez képest is előrelépést jelent.
Az Arch Enemy fő erősségét mindig is a két Amott fivér elképesztően ízes gitárjátéka jelentette, most sincs ez másként: Mike és Chris riff- és szólójátéka még ennyi év után is elvarázsolja az embert. Egyértelműen ettől a méregerős, roppant okos és egyben érzelemgazdag gitározástól tudnak meggyőzőek lenni még az önmagukban kevésbé kiugró témák is, és ezért nem fáradok bele hat-hét dal után Angela torokmetszett, hörgő-károgó üvöltözésébe sem. Szó se róla, most is lehetne ennél jóval izgalmasabb az ének, lehetnének megjegyezhetőbbek a témák, a gitárok azonban minden egyes szerzeménybe beleinjektálják a szükséges mennyiségű fogós dallamot. A két tesó mellett a harmadik nagy ász Daniel Erlandsson dobos, aki igazi világligás csúcsteljesítményt hoz az albumon (ami 2011-ben persze nem jelent semmit, hiszen a stúdióban akármit létre lehet hozni, ő azonban élőben is elképesztően dobol).
Direkt nem akarok külön kiemelni egyes dalokat, mert nem igazán érzek töltelékeket ebben az eresztésben: már csak ebből a szempontból is jobban tetszik a Khaos Legions, mint az előző két Arch Enemy lemez. Egy halálpontos, precíz gépezet újabb produkciója ez az anyag, érzésem szerint a lehető legjobb, amit ezzel a leosztással ki tudnak hozni magukból. A pontszámom egyedül azért nem magasabb, mert ez már az ötödik albumuk, amin nem akaródzik elmozdulniuk semerre sem.
Hozzászólások