Nem nevezném magam As I Lay Dying rajongónak, annak idején valahogy kimaradtak nálam a szórásból a többi elsővonalas metalcore banda mellől, és ugyan a legutóbbi An Ocean Between Us album nagyon is tetszett, ahhoz már sajnos későn érkezett, hogy elismerő bólogatásnál komolyabb lelkesedést váltson ki belőlem. A zenekar ugyanakkor a nagy m betűs hullám megtorpanását követően is tényező maradt, amit az is fényesen igazol, hogy elődjéhez hasonlóan a The Powerless Rise ismét a Billboard Top 10-ben nyitott, méghozzá éppen a tizedik helyen.
Miközben a stílus többi nagyja az évek során lassan maga mögött hagyta ezt a vonalat, és elindult hagyományosan thrashesebb (Shadows Fall, Trivium), progresszívebb (God Forbid) vagy éppen dallamosabb (Killswitch Engage) irányba, az Unearth mellett az As I Lay Dying az a banda, akik jottányit sem változtak. Tim Lambesisék ma is ugyanazt nyomják, mint a régebbi albumokon, csak persze kidolgozottabb, érettebb formában. Sőt, megkockáztatom, hogy a The Powerless Rise a dalokat tekintve a San Diego-i keresztény ötös eddigi legjobb albuma.
Ezt leszámítva mit lehet még 2010-ben elmondani egy újabb metalcore lemezről? Itt van a stílus minden egyes kliséje, amit kópiabandák százai nyüstöltek az elmúlt évtizedben a végkimerülésig, közepes és rossz albumok hadseregét rászabadítva ezzel az ártatlan és gyanútlan világra. Nem csoda, hogy egy idő után mindenki csömört is kapott az ilyesmitől... Az As I Lay Dying erejét mi sem bizonyítja jobban, hogy a lemezt még ennek ellenére is jó bent felejteni és szólni hagyni. Semmi olyan nincs rajta, amit ne hallottunk volna számtalanszor akár maguktól Lambesiséktől is, a dalok azonban ütnek, ráadásul mindvégig érezni azt is, hogy ez itt amolyan real deal-dolog: ezek a srácok vezetők, nem pedig arctalan követők.
Persze nem akarom annyival leírni a The Powerless Rise-ot, hogy egy újabb As I Lay Dying album a sorban, és semmi több, ugyanis hallhatóan komoly munka fekszik ebben az anyagban. A dallamos énekrészek terén például egyértelmű előrelépés történt, az ezekért felelős Josh Gilbert basszusgitáros minden korábbinál nagyobb szerepet kap, és igen jól helyt is áll az olyan dalokban, mint a Parallels vagy az Anger Apathy (utóbbiban a refrén mellett még egy mérgezően fogós és hangulatos melodikus gitártéma is fokozza a hatást, az eredmény pedig tényleg felér egy K.O.-val). Remélem, Josh élőben is képes lesz majd elfogadható minőségben hozni a dallamokat, ezen a téren ugyanis mindkét alkalommal baromira rezgett a léc, amikor láttam őket. A banda energiája egyébként nem csökkent a több tiszta énektéma miatt, ugyanolyan eszelős vehemenciával rongyolnak át a hallgatón, mint eddig, Tim pedig a tüdejét is kiüvöltözi a dalokban. A fő erősség ugyanakkor továbbra is Jordan Mancino dobos, aki letaglózó fifikássággal szögeli végig az albumot, ráadásul mint arról koncerten is meggyőződhettünk, igen látványos játékos is.
Az Adam Dutkiewicz producerelte, állati jó hangzású The Powerless Rise teljesen kerek album, ha szereted az ilyesmit, bátran próbálkozhatsz vele, csak ajánlani tudom.
