Shock!

Bár mára csordultig duzzadt a death metal egykoron szűk színtere, és a gyomnövények gyorsaságával nőnek ki a földből az újabb és újabb csapatok, azért egy-egy legendás név felbukkanása még mindig képes megdobogtatni az enervált rajongói szívet. Ezek a zombie-filmeket idéző visszatérések aztán hol ütősre és brutálisra, hol pedig erőltetettre sikerednek.

Hogy példáért ne kelljen túl messzire visszanyúlnom, a holland Pestilence esetét tudnám felhozni, akik egy becsületesen összerakott, ám régi önmagukhoz képest valamelyest standardabb művel rukkoltak elő, amelyet csalódásnak azért mégse neveznék. Példájukat követve másik hírhedt honfitársaik, az Asphyx legénysége is ezt az évet választotta egy új lemez megjelentetéséhez. Erre tényleg nem sokat, mindössze kilenc évet kellett a véresszájú rajongóknak várniuk, és némi mérlegelés után azt kell, hogy mondjam, megérte ez a kis várakozás.

Az előzetesen kiadott EP-n, és a banda myspace-es honlapján már jóval a lemez megjelenése előtt bele lehetett fülelni a 2009-es Asphyxbe a címadó tétel és a lemezt nyitó Scorbutics képében, amelyek ugyan csalódást nem okoztak, ám az utóbbi dallal egy az egyben sikerült lemásolniuk egy korábbi művüket, méghozzá a Last One On Earth-ös M. S. Bismarckot. Ám mivel egy rendkívül karakteres zenei világgal rendelkező csapatról van szó, akiknek már rég nem kell semmit se bizonyítaniuk, így könnyedén túl is tehetjük magunkat ezen a kis bakin. Meg nyilván a későbbiekben is felbukkannak ismerős témák, megoldások, de a hollandok hadi gépezete sohasem a nagy újításokról és kísérletezésekről szólt. Csak megírni a lehető legbrutálisabb és legsötétebb hangulatú death dalokat masszív hangzásképpel és egy sajátságosan beteges hangú frontemberrel. Mert bizony ezt kapjuk a csapattól immár nyolcadszorra, tehát női énekre vagy neoklasszikus szintetizátor futamokra ezúttal se kell számítani.

A már említett Scorbutics-szal indít az old school brutalizálás, amit visszafogott lelkesedésem ellenére is remek nyitásnak tartok, itt (is) kegyetlen arculcsapásként indítja a lemezt. Már ennél a dalnál meg lehet csodálni Martin Van Drunen elmegyógyintézetek lakóit idéző orgánumát, ami számomra mindig is az Asphyx-hangzás egyik védjegyének számított. A csapat már a kezdetektől fogva a közép- vagy a lassabb tempókban érzi igazán otthon magát, s változás természetesen ezúttal sincs. A Herald ízes, vontatott riffjeit hallva hamar megállapítható, hogy a többiek között újnak mondható Paul Baayens mestere a változatos, de egyöntetűen komor, szinte horrorisztikus gitártémáknak. A már említett címadó darab a lemez egyik leggyorsabb szerzeménye, Van Drunen talán itt hozza legeszelősebb formáját, s valóban, mintha a zártosztály értő, ám mégis háborodott magánzenekara adná a talpalávalót. Súlyos. Meg kell még említenem a Black Hole Storm Lucio Fulci zombie-filmjeit idéző kísérteties zongora intróját, mely hangulat bravúros módon a dal végéig meg is marad, még a vadul reszelő gitárok ellenére is. Az egyetlen alapító tag, Bob Bagchus most is hozza a csapatra oly jellemző kétlábgépes megoldásokat és váltásokat, Wannes Gubbels pedig a precíz alapozás mellett néhol még a háttérvokál feladatát is ellátja, itt tehát még véletlenül sincsenek bohóckodó kirakatemberek.

Összességében amondó vagyok, hogy ez a lemez az igen kifejező borítóval együtt az egyik legerősebb Asphyx alkotás lett. Az együttes rajongóinak kötelező, nincs mese, aki pedig épp azon töri a fejét, melyik lemezzel is kezdje az ismerkedést, akár a Death... The Brutal Wayt is választhatja, a tömény hangzású anyag garantáltan leszakítja mindenki fejét. Hail the Asphyx!