Shock!

Pár hete ismerkedem már az új Baroness lemezzel, ezért is késtünk ezzel a kritikával ennyit a megjelenéshez képest, de igazából nem bánom a dolgot, mert egyrészt igen alapos, dupla anyagról van szó, másrészt pedig – az eddigi visszajelzések alapján – az idei év egyik legfontosabb, legtöbbet emlegetett albuma lesz a Yellow & Green (a nemzetközi rocksajtóban legalábbis mindenképpen, aztán hogy ez mennyire mutatkozik majd meg a banda státuszában, az persze teljesen más kérdés). A csapatnak ráadásul még a jól dokumentált angliai buszbaleset is nem kívánt extra figyelmet generált, nagy öröm, hogy végül szerencsére nem történt velük még ennél is nagyobb baj... Egy szó, mint száz, a Baroness valahogy bekerült a rockzenei információáramlás fősodrába az eddigiekhez képest, és az új anyag valóban alkalmas is arra, hogy egy egészen új réteggel kedveltesse meg a savannah-i négyesfogatot.

Ciki vagy sem, én is csak most kezdtem el igazán felkapni a fejemet John Baizley-ékre. A banda első két albumát ugyan hallottam, de azt leszámítva, hogy tele voltak jó ötlettel, különösebben nem fogott meg, ahogy mindezeket elővezették. Tetszett a zene, de annyira azért nem, hogy rendszeresen hallgassam is. Utólag persze elismerem: lehet, hogy az is riasztott, kik istenítették a bandát mindenfelé nyakra-főre... A Yellow & Green egyébként ezt a problémát is megoldani látszik, hiszen a zajosabb, lilaködösebb megközelítésű előző albumok számos híve már igen hamar kifejezte neheztelését az új szerzemények könnyebben fogható, dallamosabb jellege miatt. Nekem viszont velük szemben inkább az a benyomásom, hogy a banda most talált rá igazán arra a világra, ami a legjobban fekszik nekik, és összefogottabb, céltudatosabb, valahogy (bár tiszta szívemből utálom ezt a szót zenékre alkalmazni) érettebb benyomást keltenek.

A változások lényege amúgy elég könnyen összefoglalható: jóval letisztultabb, melodikusabb és fogósabb ez a két jól elkülöníthető egységből álló dupla anyag, mint jobb híján sludge-nak, postrocknak, postmetalnak csúfolt elődei, sőt, néhol még azt is simán rá merem mondani, hogy kimondottan slágeres a végeredmény. Az első albumot a kötelező intro után indító Take My Bones Away például helyből olyan méregerős dallamokkal operál, hogy azokat az életben nem vered ki többet a fejedből, ha egyszer meghallottad, de a legtöbb dal vezérmotívumai már pár hallgatás után is elkísérik az embert. Lehet, hogy ez egy bizonyos réteg számára nem tűnik annyira menőnek, szerintem azonban cseppet sem hátrány... A banda dalait átható sajátosan melankolikus, ám távolról sem kesergős érzésvilág szintén olyasmi, ami miatt sokan ráállhatnak Baizley-ék hullámhosszára, és mivel mesterien meghangszerelt, gyakorlatilag végig okosan, kiváló érzékkel felépített nótákat írtak, az album tényleg hallgattatja magát. Még úgy is, hogy elsőre akár ijesztő is lehet a vállalkozás monstre jellege.

Ismétlem: elsőre. A két részegység, a rockosabbra vett Yellow és az elszálltabb, nyugisabb, utaztatósabb Green ugyanis együtt is „csak" 75 percesek, vagyis nem hosszabbak, mint számos szimpla album, másrészt mert a Baroness végig odafigyelt a kellő változatosságra. Nem állítom, hogy a tizennyolc dal során nem kalandozik el néha ide-oda az ember agya – főleg a Green alatt –, egy hasonló anyag esetében azonban nem feltétlenül érzem bajnak ezt sem. Sőt, itt pont valami ilyesmi a lényeg. Hallgatod az albumot, és legyél akár otthon, ülj akár a kocsiban, sétálj akár az utcán, ahogy pörögnek egymás után a dalok, egy idő után azon fogod magad észrevenni, hogy egészen máshol jársz, mint amikor betetted a lemezt. Én pedig a zenehallgatás terén is gyorsfogyasztásra berendezkedett mai világban kizárólag díjazni tudom az ilyesmit. Baizley néhol kissé mintha túl akarná énekelni a saját korlátait, de igazából még ez sem zavar, mivel a hangja abszolút karakteres, a dallamai pedig végig fogósak. Az album egyszerre súlyos és sajátosan légies, áradó hangzása is csak dicséretet érdemel, a borítóról meg tényleg csak szuperlatívuszokban tudok beszámolni, de ezen a téren eddig sem nagyon lehetett beléjük kötni.

Mint mondtam, nem lesz mindenki kedvence az új Baroness, nem is lehet feltétlenül folyamatosan hallgatni ezt az egyedi hangulatú muzsikát, de a '70-es évek elejének szellemiségével vastagon átitatott, nagyon alapos dalgyűjtemény ettől még közelíti a tökéletest. A már említett Take My Bones Away, a semmihez sem fogható, éteri dallamokkal kábító Cocainum, az erősen Pink Floyd-ízű Back Where I Belong, a monumentális Eula, a kesernyés Foolsong vagy az izgalmas ritmusokkal teli Palms Alive perfekt témák mindenféle felesleges zsír nélkül, ezt nem lehet elvitatni. Persze rá kell szánni az időt az anyagra ahhoz, hogy teljes egészében kiismerd, de ez sem baj. Mára már a rutinos zenehallgatók egy része is elfelejtette, micsoda semmi máshoz nem fogható érzés mindent félretenni, kizárni a külvilágot, és teljesen belefeledkezni egy albumba. A Yellow & Green többek között arra is jó, hogy ismét felfedezd, miért is kezdtél el annak idején fanatikusan lemezeket gyűjteni.