A pomonai latino gyerekekből (és a gyerek ebben az esetben szó szerint értendő...) álló Bonded By Blood az utóbbi évek nagy felfedezettjei közé tartozott nálam. Némi fáziskéséssel jutottam hozzá két évvel ezelőtti Feed The Beast debütjükhöz, de utána rongyosra hallgattam, és a csapat élőben is olyan elánnal nyomult a Trafóban, amit nehezen lehetett ép ésszel felfogni.
Pont olyan elsöprő éhséggel és erővel játszottak, mint amilyennek mondjuk a korai Death Angelt is elképzelné az ember, és a fazonjuk sem volt semmi a folyamatosan repkedő fekete hajakkal. Ezek után igen nagy várakozással, az év egyik komoly ígéreteként tekintettem az Exiled To Earth elé, az album azonban sajnos nem váltja be a hozzá fűzött reményeket.
A basszusgitárosuk ugyan új, de a Bonded By Blood stílusa jottányit sem változott a Feed The Beast óta, ugyanazt az 1986-os típusú gyors, agresszív, kiabálós thrasht játsszák, aminek alapjait a Metallica, az Exodus és társaik fektették le annak idején a kaliforniai klubokban. Reszelős riffek, szögelősen gyors tempók és vadul sivító szólók viszik a prímet, meg persze José „Aladdin" Barrales hisztérikus hangja, amiben ugyanúgy ott van Paul Baloff vagy Bobby „Blitz" Ellsworth, mint mondjuk Billy Milano. A dalok azonban a bemutatkozó albumon erősebbek és fogósabbak voltak, mint most, és ezt nem is tudom jobban elmagyarázni. Helyén van az intenzitás, technikailag tökéletesen profi a műsor, de mint mindenütt, ebben az agresszív műfajban is a nótákon áll vagy bukik a vásár, és ebből a szempontból az Exiled To Earth ugyanúgy a léc alatt marad, mint mondjuk a hasonszőrű ifithrasher Warbringer tavalyi Waking Into Nightmares albuma. Látszólag minden együtt van rajta, ami csak kell egy ütős thrash albumhoz, mégsem kivédhetetlen bombagól...
Az Exiled To Earth egyébként konceptlemez valami sci-fi sztorival, ami abszolút illik a srácokhoz, de sajnos ez sem feledteti, hogy nem tudtak igazi arcot adni a sok pofás riffnek. A kezükben van a műfaj minden csínja-bínja, kétség sem férhet a hitelességhez, jó is hallgatni a lemezt, amíg szól, de egy fia nyomot sem hagy maga után, és ez baj. Egyetlen, ismétlem, egyetlen igazán kiugró dalt sem vagyok képes kiemelni a 42 percnyi hangtámadásból, amivel bele lehetne kapaszkodni az anyagba, pedig jól elkapott témák, állat váltások, remek ötletek mindegyikben akadnak. Aladdin barátunk elég sokat tehetett volna a helyzet megmentése érdekében, ő azonban megelégedett azzal, hogy végig egy hangon, megjegyezhetetlenül üvöltözi végig az albumot, és ezt még sajnos az old school csordavokálok sem ellensúlyozzák a refrénekben. Itt a jó példa arra, hogy ordítás és ordítás között is van különbség... Másrészt nyugodtan bánhattak volna kicsit szabadabban, változatosabban az ütemekkel, egy-két végig középtempós, gyorsaság helyett inkább súllyal letaglózó dal is sokat javított volna az összképen. Így sajnos már a közepére is teljesen összefolyik a műsor, pedig egyáltalán nem hosszú. Alex Lee és Juan Juarez melodikus, remekül felépített virtuóz szólói szerencsére oldják egy kicsit a folyamatos monoton szigort (hallgasd csak meg, miket játszanak például a Desolate Future-ben!).
Én magam is ilyen zenéken nőttem fel, így kisebb adagokban szívesen hallgatom a lemezt, koncerten pedig biztos, hogy ismét végig fülig érő szájjal nézném őket, idén azonban elég erős a thrash felhozatal, és az Exodus, a Soulfly, az Overkill, a Heathen vagy a Demonica mellett a Bonded By Blood sajnos nem igazán tud labdába rúgni az Exiled To Earth-tel. Ez még sajnos továbbra is csak egy ígéret a jövőre nézve, nem pedig a várt elsöprő mestermunka.