Elég rég – konkrétan az Iced Earth 2004-es The Glorious Burden lemeze óta – nem nagyon hallottunk az annak idején az Acheronban felbukkant, majd a Death-ben és a Control Deniedban ismertté vált Richard Christy überdobosról. Mindennek persze megvan a maga oka, Richard ugyanis manapság a lábgépek mániákus taposása helyett inkább Howard Stern műsoraiban komédiázik, és hülyére is keresi magát a legfelkapottabb amerikai rádiós mellett.
Metal nélkül azonban úgy látszik, így sem bírta sokáig, legalábbis erre utal ez a csak úgy mellékesen összehozott új album, amihez igen illusztris társakat nyert meg magának. A basszusgitáron a régi társ, Steve DiGiorgio nyomul, akit manapság mintha nem foglalkoztatnának annyit, mint az évtized első felében, a mikrofont Tim „Ripper" Owens ragadta magához – vele ugyebár az Iced Earth révén adott a kapcsolat –, a gitárt pedig Jason Suecof akasztotta a nyakába. Ő eddig elsősorban nem muzsikusként, hanem stúdióguruként volt ismert, többek között olyan modernkori ászokkal dolgozott az elmúlt években, mint a God Forbid, a Devildriver, a The Black Dahlia Murder vagy a Job For A Cowboy.
A nevek alapján azóta érdekelt a projekt, mióta csak először hallottam róla, de nem nagyon mertem volna megtippelni, mi kerül majd ki e felsőkategóriás arcok kezei közül. Nos, a Charred Walls Of The Damned végül leginkább a papírformát követi: ha röviden kellene érzékeltetnem a lényeget, azt mondanám, kicsit olyan ez az album, mint egy pár fokkal közérthetőbb, kevésbé agyas Control Denied. Ezt persze ne vedd szó szerint, hiszen Chuck Schuldiner zsenije pótolhatatlan, az összhatás azonban tényleg hasonló: technikás, komplex power metal ez összetett alapokkal, gyilkos dob- és gitártémákkal, valamint egy olyan hanggal, ami egyszerűen bármire képes. A power metal megjelölés ne tévesszen meg, ennek a bandának köze nincs ahhoz a germán speedes vonalhoz, amit manapság így szokás emlegetni, annál jóval fajsúlyosabb, agresszívebb, tekervényesebb és egyben korszerűbb is. De Richard korábbi dolgai közül egyébként nemcsak a Chuck-közeli dolgok ugranak be minduntalan, mert bizonyos riffekkel, tempókkal az Iced Earth-öt is határozottan megidézik.
Habár a zenei alapok nagyrészét Christy írta, a Charred Walls Of The Damned semmiképp sem tekinthető egy dobos szólóalbumának. Hála a jó égnek kifejezetten dalcentrikus a lemez, amiben Jason Suecof ötletes, néhol elég erőteljesen késői Schuldiner-hatású gitártémái legalább olyan dominánsak, mint Richard szintén jellegzetes, folyamatosan kalapáló kétlábdobjai, brutális törései, blastbeatjei. DiGiorgio szintén nem az a zenész, aki csak úgy észrevétlenül a háttérbe húzódik, így aztán aligha kell külön kihangsúlyoznom, micsoda eszelős dolgokat művelnek ezek ketten együtt. És mindennek a tetejébe még megkapjuk Ripper Owenst is, aki az Iced Earth sztori kellemetlen félbeszakadása óta finoman szólva is aprópénzre váltja a tehetségét, itt azonban végre méltó közegben hallhatjuk páratlan hangját. Nem tudtam különösebben lelkesedni Tim utóbbi dolgaiért, így aztán nagyon jó végre olyan zenei környezetben hallani az egyik legnagyobb metal hangot, ahol maximálisan képes érvényesülni. A Charred Walls Of The Damned is csak azt igazolja, ami már az arctalan Beyond Fear és a legjobb indulattal is maximum vegyes szólóalbum hallatán nyilvánvalóvá vált: lehet akármekkora torok Tim, olyan társak kellenek mellé, akik képesek számára megfelelően izgalmas, erős nótákat gyártani. Nos, itt bizony pontosan ez történt.
Nem látom sok értelmét annak, hogy dalokat emeljek ki, mert az alig több mint 35 perces lemez teljesen egységes produkció, sem csúcspontok, sem töltelékek nincsenek rajta, és a zene sűrűsége miatt egyáltalán nem is tűnik rövidnek. Eleinte kissé tömény is az összkép, az első pár hallgatásnál cseppet egybefolynak Tim dallamai, az epikus hangulatok, a vadállati dobgyilkolás, de némi ismerkedés után már jól elkülönülnek egymástól a nóták, és az ember azon kapja magát, hogy a mindennapos hallgatnivalók közé került az album. Szóval ha szereted a késői Death-t, a Control Denied-ot vagy a Ripper-érás Iced Earth-öt, ne hagyd ki a Charred Walls Of The Damned-et, mert Richardék nagyon odatették magukat. Egyedül az igénytelen, gázos borítót sajnálom, ami egyszerűen nem méltó ehhez a kiváló lemezhez.
