Shock!

Az év kérdése, hogy vajon mi járhatott Chris Cornell fejében, amikor az amerikai r'n'b-pop színtér egyik legbefolyásosabb producere, Timbaland (többek között Justin Timberlake, Madonna, Missy Elliott, Nelly Furtado kollaboráns) segítségével kezdett el dolgozni harmadik szólólemezén.

Vajon arra számít az egykori Soundgarden és Audioslave énekes, hogy a korábbiaktól gyökeresen eltérő zenei irányba fordulva visszakerülhet a rádiókba és a zenetévékbe? Netán hirtelen rájött volna, hogy minden, amit eddig csinált, tévedés volt, és a loopokkal, samplerekkel alábúgatott, elektronikus hangzásokra épülő rádiópop az ő igazi világa? A válasz egyelőre ismeretlen, és habár Cornell nyilván mindent jól megmagyaráz majd az aktuális interjúkban, borítékolni lehet: akármit is mond, nem lesz elég ahhoz, hogy megindokolja a Screamet. Ehhez a lemezhez fogható teljesen értelmetlen és semmiből sem következő rituális nyíltszíni öngyilkosságot ugyanis Rob Halford emlékezetes Two projectje óta nem látott a rockszíntér.

Az eddigi Cornell szólóalbumokból is egyértelműen lejött, hogy az énekes egymagában nem azt a súlyosan búgó-zúzó ősmetalos riffekkel és kolosszális ordításokkal ellátott rockzenét akarja játszani, amivel ismertté vált, amit önmagában simán el lehet fogadni: a 2007-es Carry Onnal sem a nyugissága, hanem a dögunalmassága volt a probléma. A Scream azonban ehhez a lazább vonalhoz képest is brutális váltás. Ha hiszed, ha nem, ez a lemez szinte semmiben nem különbözik a zenetévék képernyőjén futó jellegzetesen műanyag hangzású feka popzenéktől, ugyanazok a hangszerelési megoldások, dallamfordulatok köszönnek vissza a dalok egy részében, amilyeneket mondjuk Justin Timberlake-től vagy Beyoncé-től várna az ember. Sőt, Chris gyökeresen újszerű törekvéseit jelezve Timberlake még háttérvokálozik is a Take Me Alive című dalban... Most komolyan, erre mit lehet mondani? Akárcsak minden zenésznek, Cornellnek is szíve joga szélesíteni saját zenei horizontját, beleugrani új dolgokba, kísérletezni, de az meg az enyém, hogy ne legyek képes elfogadni ezt a pittyegő-kluttyogó elektro-hatásokkal, gépi ütemekkel, idegesítő énekeffektekkel megberhelt langyos, seggriszálós valamit attól az embertől, aki Slaves & Bulldozersekkel, Mailmanekkel, Times Of Trouble-okkal vált egyik örök kedvenc rockénekesemmé. Még akkor sem, ha önmagában véve egyébként az anyag a maga műfajában – amennyire meg tudom ítélni – nem rossz, akadnak jól megformált dallamok akár a Time-ben, akár a klipnóta Screamben, akár a Climbing Up The Wallsban, de ezeket is megöli a rettenetesen takony, műanyag hangszerelés.

A gond tehát nem Chris hangjával van: habár közhelyszámba megy, mennyit vesztett fényéből ez az egykoron megbabonázóan erőteljes, ráspolyos orgánum, azért még mindig ott rejlik benne az a bizonyos X-faktor, ma is képes olyanokat énekelni, amikre felkapod a fejedet, de akkor is sokkoló a jól ismert fordulatokat ebben a zenei környezetben visszaköszönni hallani. Amikor pedig innen-onnan beúsznak a különböző komputerizált vokáleffektek, az egyszeri Soundgarden rajongónak tényleg kedve lenne a méregpohár után nyúlni... Összességében csak egy dal tetszik a lemezről, a záró Two Drink Minimum, egy hangulatosan füstös, bármélyi soul/blues nóta herflivel, szépen rezgő gitárhangokkal és szolidan gurgulázó Hammonddal a háttérben, bár ez is inkább Amy Winehouse repertoárjába kívánkozna, mintsem Chrisébe. Mindenesetre jót tesz a megviselt idegrendszernek az album legvégén...

Nem tudok mit lépni erre az albumra: nem hallgathatatlan, csak teljességgel értelmezhetetlen. Itt bizony szó sincs megújulásról, Chris Cornell eddig nem ismert oldalainak feltérképezéséről, szimplán csak egy esztelen, rettenetesen ostoba váltásról. Akik a múltja miatt kedvelik az énekest, pár kivételtől eltekintve csak leforrázottan lesnek majd ki a fejükből, hogy mi az isten ez, a Justin Timberlake rajongók pedig ugyanúgy magasról tesznek majd Cornell fejére, mint eddig. Sőt, a popközönséghez el sem fog jutni a Scream, a mai korszellembe ugyanis nem fér bele, hogy egy 45 éves ember egyik pillanatról a másikra ömleni kezdjen a zenetévékből, a rádiókból és bekerüljön a különféle színes magazinokba. Vagyis ez tényleg halálugrás a nagy semmibe, ahonnan elég nehéz lesz később visszakapaszkodni. Minimum egy Soundgarden újjáalakulás kell majd hozzá...

A számszerű értékeléssel gondban vagyok, a zene jóindulattal legyen mondjuk 5 pont, Cornell háttere miatt viszont egy szép kerek nullát is érdemel. Az így átlagul kijött 2,5-öt felfelé kerekítem, mert ez az ember mégiscsak felénekelt annak idején egy Badmotorfingert, amiért akkor is járna neki a tisztelet, ha azóta kizárólag diszkógömbös, rózsaszín flitteres poplemezeket adott volna ki.