A Crazy Lixx 2007-es első albumát hallgatgattam ugyan, de összességében eléggé elment mellettem. Komoly rejtély, miért, mert a New Religion hatására megint feltettem, és most egyből működött... Hiába, néha csupán pillanatnyi hangulaton vagy apró nüanszokon múlik, eltalálja-e az embert egy új csapat vagy sem.
A svéd négyesről legutóbb annak kapcsán lehetett hallani, hogy tőlük csaklizta el Vic Zino gitárost a Hardcore Superstar, de a banda nem zuhant meg a tagcserétől, sőt, a végeredmény alapján a történtek csak feltüzelték bennük a bizonyítási vágyat. Az mindenesetre biztosnak tűnik, hogy ezzel a kettes számú anyaggal hosszabb távon nem veszi fel a versenyt a debüt, a New Religion ugyanis már első hallásra is kiemelkedően jó. Olyannyira meggyőző és egységesen erős produkció született a banda műhelyében, ami nálam például a súlyosabb, modernebb Taking Dawnt leszámítva mindent ver eddig az idei melodikus felhozatalban.
A játék neve dallamos hard rock, annak is a tengerentúli változata abból a kategóriából, ami a '80-as évek közepétől nagyjából a Nirvana áttöréséig teljes mellszélességgel uralta az MTV képernyőjét és a rockrádiók hullámhosszát. Ha másokhoz kellene hasonlítanom a Crazy Lixxet, tulajdonképpen a korszak teljes hajmetal-elitjét felsorolhatnám, ugyanúgy ott rejlik bennük a Mötley Crüe, a Def Leppard, a Warrant, a Poison és a Firehouse, mint a kultikusabb nevek közül a Danger Danger és a philadelphiai Heavens Edge. Manapság elég sok csapat mozog ezen a vonalon, nem is beszélve arról, hogy a stílus két egykori királya, a Mötley és – az eddig kiszivárgott új dalok alapján – a Ratt is baromi jó formában nyomul, a Crazy Lixx azonban több sima múltidéző alakulatnál. Nem merném azt mondani, hogy túl sok önálló egyéniség szorult beléjük, de ha csak a dalaik színvonalát nézzük, a New Religion bizony a legnagyobb dömpingben, '89-'90 környékén is kiemelkedőnek számított volna ebben a stílusban.
A nyitó Rock And A Hard Place mindjárt akkora sláger, hogy az ember csak les ki a fejéből, és lelki szemei előtt már látja a fazonilag is teljesen hagyományőrző fiatalokat, amint teljes elánnal vetődnek egy 50 ezres stadion deszkáin brutális fények áradatában. Manapság ez persze legfeljebb álom, nem pedig a realitás, de 20 évvel ezelőtt csak ezzel a nótával simán platinalemezt lehetett volna varázsolni az anyagból. Ugyanez áll a My Medicine-re is, ami nyilvánvaló Poison témával indul (Unskinny Bop), utána azonban olyan Def Leppard himnusz kerekedik belőle, amihez foghatót lassan maguktól Joe Elliottéktól sem várnék már. A lendület szerencsére a későbbiekben sem lankad, a 21 'Til I Die vagy a Road To Babylon ugyanilyen vérbeli slágerek, ha pedig valami mélyebbre, kevésbé nyilvánvalóra vágysz, vélhetően a nem kis Heavens Edge ízzel elővezetett Children Of The Cross lesz az egyik kedvenced, ami úgy tökéletes, ahogy van. Mondanom sem kell, ez is komoly sláger lehetett volna a műfaj arany éveiben... Szintén a street rockosabb vonalat követi a The Witching Hour vagy a Lock Up Your Daughter is, a kötelező könnyfakasztó ballada pedig a What Of Our Love címet viseli.
A Zino helyére érkezett Andy Dawson nem a világ legkarakteresebb gitárosa, de a kötelezőt remekül hozza a riffek és a szólók terén is. A banda fő erőssége inkább Danny Rexon énekes, aki igazi Sunset Strip torok, hangja kellően nagy terjedelmű, és még erőteljessége mellett is maximális rock'n'rollos lazasággal hozza magát. Mindenképp muszáj megemlítenem a dalszerző-multihangszeres-stúdióguru Chris Laney produceri munkáját is, aki egyenesen zseniális hangzást kreált az anyagnak. Erejét és tisztaságát tekintve kellően mai a megszólalás, az összkép azonban megtévesztő, hiszen még a hajbandák fénykorának szanaszét zengetett éneksoundja is a helyén van. Tényleg gyönyörűen szól a lemez, és van egy olyan érzésem, hogy Chris a dalokhoz is elég sokat tett hozzá a végső formába öntésnél...
Ha szereted a fentebb említett csapatokat, mindenképp tégy egy próbát a Crazy Lixx-szel, Rexonék valóban az utóbbi idők egyik legállatabb lemezét készítették el ezen a vonalon. Tökéletes stílusgyakorlat, időutazás abba a korszakba, amikor a világ fele a Sunset Strip veszkócsizmás rockereinek posztereivel tapétázta ki a lakását.
