Shock!

Don Dokken körülbelül George Lynch gitárvarázsló távozása, azaz cirka 1998 óta fogadkozik, hogy visszakanyarodik minden idők egyik legjobb dallamos metal bandájának klasszikus soundjához, és ugyan minden azóta kiadott Dokken lemezen érezni lehetett ilyen törekvéseket, mégis egészen a Lightning Strikes Againig kellett várnunk arra, hogy az ígéretek maradéktalanul megvalósuljanak.

Az énekes és társai igyekeznek is minden lehetséges módon tudtunkra hozni, hogy ezúttal tényleg a műfaj abszolút csúcsalkotásai közé tartozó Under Lock And Key és Back For The Attack albumok hangzás- és érzésvilágát kísérelték meg feléleszteni: a lemez címe ugye helyből azonos egy '85-ös dalukéval, a borító pedig a '87-es mesterművet díszítő kép egyfajta újraálmodása. Jó hír ugyanakkor, hogy a lemez valóban a legdokkenesebb produkció a zenekar '94-es visszatérése óta, és habár értelemszerűen nincs egy súlycsoportban a fent említettekkel, kimondottan erős, önmagát hallgattató anyag.

A Dokken név hallatán sokan már-már pavlovi reflexként emlegetik Lynch nevét és hiányát, holott pont az ilyen arcok szoktak a leghevesebben anyázni a gitáros itteni hattyúdalát jelentő Shadowlife album hallatán, amit ugye köztudomásúlag George erőltetett ki... Pusztán zeneileg persze ott sem volt gond, a stílus azonban valóban messze állt a Dokken néven megszokottaktól. Magyarán szólva a világon nem hiányzik innen senki, néhány átmeneti ideig szolgáló gitáros – Reb Beach, Alex Rossi, John Norum – után Jon Levin személyében a banda végre tényleg megtalálta a posztra a stabil embert. Levin már az előző Hell To Pay albumon is igen élvezetesen játszott, és engem az őszi A38-as koncert is meggyőzött a képességeiről. Az persze egyértelmű, hogy a csapat igyekezett biztosra menni és minél jobban megidézni a klasszikus időket, ami a gitárhangzásra, a riffekre és a szólókra egyaránt áll. A leghagyományosabb megközelítésű nótákban még a hangszínek és a nyújtások is egyértelműen Lynch-et idézik, és ugyan olvastam már olyan vélekedést, hogy ez csupán béna erőlködés, messzemenően nem értek egyet vele. A '80-as évek egyik leginnovatívabb rockgitárosának képességei nyilván kivételesek, de Levin is remekül vizsgázik a helyén: ízesen, érzéssel és technikásan játszik, legyen szó akár ritmusjátékról, akár szólókról. Az album hangzásával is sikerült egészen közel jutni a patinás régi soundhoz, bár érthetően kissé földközelibb és nem olyan csilivili a megszólalás, mint huszonegynéhány évvel ezelőtt.

Ha valaki régen szerette a Dokkent és előítéletek nélkül füleli le a lemeznyitó hármast, szinte kizárt, hogy nem terül el az arcán széles vigyor. A Standing On The Outside indítás rögtön évekre visszamenőleg a zenekar legjobb dala, totális klasszikus feeling éled benne újra védjegyszerű riffekkel, harmóniákkal és Don összekeverhetetlen, kissé fátyolos és mérgezően fogós dallamaival. A Give Me A Reason és a Heart Of Stone ugyanez az iskola, előbbi gitártémájában még egy kis adag Dream Warriors is befigyel, utóbbi pedig leplezetlenül utal vissza az Under Lock And Key hangulatára. Levin háttérben eltekert díszítései itt egyenesen megtévesztőek, ha nem tudnám, bizony simán elhinném, hogy ez valami kiadatlan '85-ös téma, de ugyanez áll a húzós Judgment Dayre is. Persze nem csak ilyen retro-dalok szerepelnek a lemezen, a döngölősebb Disease például a modernebb érára hajaz, ami a keményvonalas hívek egy részének nyilván nem fog tetszeni, pedig ez a nóta is nagyon rendben van. Az Oasis zeneileg abszolút hagyományos Dokken, verzéinek higgadt húzása, a refrén lüktetése azonban inkább az utóbbi lemezeket juttatja eszembe, mint a régieket, de a keleties, szitáros hangokkal díszített középtempós It Meansben és a finom akkordbontásokkal kísért Release Me-ben is a két éra találkozik egymással.

A csapat nagy híveként rengeteget hallgatom a Lightning Strikes Againt, de azt azért leszögezném, hogy tökéletes munkáról nincs szó. Donnak elég komoly torokproblémái akadtak az utóbbi években, és ez sajnos több helyen fülbeötlő, a magasak már egyáltalán nem mennek neki, de ez a koncerten is teljesen egyértelmű volt (sőt, nemcsak a mostani bulin, hanem a 2002-esen is). Dallamérzéke viszont a régi, a legsikerültebb dalokban már a verzedallamok is kitörölhetetlenül rögzülnek mindössze egy hallgatás után, ami azért valljuk be, baromi ritka dolog. Becsúszott azért pár közepes nóta is, helyből ilyen a két ballada, a How I Miss Your Smile és az I Remember, de sajnos a tempós, metalos Point Of No Returnből és a záró, egyébként ízig-vérig régisulis This Fire-ből is ki lehetett volna hozni ennél többet.

A Dokken már nyilván soha nem fog lemezmilliókat értékesíteni, de közel másfél évtized után bezárult a kör, és tényleg olyan közel jutottak az annyit emlegetett hőskorszakhoz, amennyire csak lehetett. Még azoknak a régi rajongóknak is érdemes próbálkozni a Lightning Strikes Againnel, akik évek óta örökre letettek róluk.