Shock!

Teljesen mindegy, ki mennyi Ektomorf albumot ismer – mondjuk úgy, hogy kábé a Kalyi Jagtól –, pontosan lehet tudni, mire számíthatunk. Zsigeri bunkómetalra. Sosem a kifinomult harmóniákról és a bonyolult ritmusképletekről szólt a zenéjük és vagy hat rád ez a fajta dzsunga ösztönzene, vagy egyáltalán nem: a zenekart teljesen felesleges túlgondolkodni.

Az is milliószor lerágott csont, hogy Sepultura vagy Soulfly copy az egész, de ugye ezen jólesik csámcsogni akkor, ha egy magyar zenekar nem túl eredeti zenével kerül a „kinti" köztudatba. A mai napig ki merem jelenteni, hogy bizonyos Ektomorf lemezek tényleg jobbak, mint az akkoriban megjelenő Soulfly albumok, mindamellett 2011-ben igazán nagyot alkotni ebben a műfajban konkrétan lehetetlen vállalkozás. Pontosan ezért a Redemption is az, amiben az Ektomorf tévedhetetlen: egyszerű, hatásvadász riffek, groove-os tempók, intenzitás és düh.

Rendkívül hatásosan indul a lemez, a Last Fight igazi koncertre való indulatbomba, nem is lehet véletlen, hogy erre készült a klip. A Redemption középtempósabb, klasszikus tribal metal szerzemény, majd a harmadik I'm In Hate ismét lassít a sebességen. Hangulatos, de korántsem bonyolult téma, eredményesen söpörheti el a kétkedők ellenállását. Innentől kezdve újra felpörög a tempó, érezhetően változatosan állították össze a sorrendet, nem mondható az, hogy két tökegyforma ugrálós vagy két gyorsabb dal jön egymás után. Mégis bele lehet fáradni ezekbe a rém egyszerű riffekbe, amelyek nagy részénél nonstop az az érzésem, hogy én is simán lejátszanám azonnal, ha gitárt adnának a kezembe. Ettől a kvázi egyformaságtól válik hullámzóvá a Redemption, ebből a fajta zsigeri dühkitörésből 30-35 perc bőven elegendő lenne.

Egysíkúság ide vagy oda, azt sem lehet mondani, hogy kizárólag ugrálós, dzsámp-dzsámp riffekkel vagy punkos gyorsulásokkal töltötték volna meg az anyagot, mert például ott van Stigmatized, amelyben Zotya éneklésre fakadt. Az égvilágon semmi hangja, de legalább nem akarja elhitetni velünk, hogy mától ő lett Corey Taylor. Viszont tényleg jópofa lett ebben a formában. Vagy ott van a két perces Sea Of Misery, ami színtiszta Alice In Chains, ennek ellenére baromi hangulatos mentőöv, és kellemes meglepetés. Jót is tesz ez a zenei kirándulás a Redemptionnek, kimondottan örülnék hasonló kalandozásoknak a jövőben. A fő ütőkártya azonban hátravan: amíg a 2009-es CD-n a Stuck Mojo fekete óriása, Lord Nelson vendégszerepelt, most maga Danko Jones énekel a kalapálós The One-ban, és el kell ismerni, baromi üdítő ez a párosítás.

Viszont számomra pont az hiányzik a zenéből, ami egy kicsit különlegesebbé tette őket annak idején, és ami annyi felesleges vitát tud gerjeszteni mifelénk: a cigány népzenei betétek. Annak tükrében főleg érződik ezek hiánya, hogy a tizedik dal a maga nemes egyszerűségében a Cigány címet viseli. Kétlem ugyan, hogy határainkon túl olyan sok embert érdekelne Zotya származása, ráadásul korántsem ez a legerősebb nóta.

Azt talán említenem sem kell, hogy a szokásos „mindent lerombolunk három másodperc alatt"-jellegű Tue Madsen soundot kapta az album. A borító ezek után meg már ki a fenét érdekel – noha egy ideje kezd megalomán jelleget felvenni a frontrész.

A Redemptionre ráfogható, hogy a következő Ektomorf lemez a sorban, de ugyanakkor az is, hogy valóban akad néhány igazán izgalmas pillanat ebben a háromnegyed órában – a már megszokott stíluselemek mellett. Ellenben pont a már sokszor hallott témák miatt nem tudok lelkesedni túlzottan, a kevesebb több lett volna-elv miatt sokkal jobban esik részletekben hallgatni a Redemptiont, mint az elejétől a végéig.