Shock!

Azt hittem, kinőttem már abból a korból, hogy egy album képes legyen teljesen leuralni elmémet és befolyásolni a közérzetemet. Hogy meghalljak egy zenekart, ami valami annyira újat, meglepőt és személyre szólót nyújt, hogy legszívesebben még boltba is discmannel mennék, majd hazaérve előbb nyomom be a play gombot, minthogy a kabátot levenném, és ha bárhol, bármikor csak úgy dúdolgatok valamit, mindig rá kelljen jönnöm, hogy az arról a bizonyos lemezről való.

Aztán jött az Extol. És a fent említett jelenség, amit először általános 6.-ban a Europe-pal, legutóbb meg kb. 10 éve a Tourniquet-vel tapasztaltam, újra itt kísért. És nem bánom. Kicsit hiányzott is, ha őszinte vagyok.

Szóval EXTOL, csupa nagy betűvel. A norvég ötös eddig szinte teljesen elkerült, és így utólag sajnálom is, hogy nem kaptam fel a fejem, mikor egy fórumon találkoztam a nevükkel, "mighty Extol"-ként. Hát, most lesz mit bepótolni, mert a The Blueprint Dives (a negyedik sorlemez) alapján nagyon is érdemes.

A fura borítójú album (aminek kék tokos, bónuszdalos-klipes verzióját szorongatom) poénosan indul: a zajos, hátrakevert gitárriff és a halkan puffogó dob miatt pont nyúlnál a hangerőgombra, mikor berobban a Gloriana, és szakít. A károgós-kiabálós ének szinte azonnal egy Deftones-osan megfacsart fura dallamba vált, aminek vajmi kevés köze van az alatta bontogató gitárokhoz és az agyas dobtémához, de zseniális. A dal négy versszaka közül mindegyik kicsit más, a hullámzó-vontatott refrén meg kitörölhetetlen. Peter Espevoll énekes és Ole H. Sveen gitáros hatalmasakat énekelnek, a dallamok pedig bármilyen fifikásan tekerednek is, kis idő múlva abszolút megjegyezhetőek. Még a durva énektémák is jól érthetően, változatosan érkeznek, mint pl. a második Soul Deprived esetében, ahol a szikár gitárriffek miatt beugrik az Opeth, bár a svédek epikus, repetitív zenéjéhez aránylag kevés köze van az Extol lényegre törő témáinak.

Az In Reversal az a dal, amihez hasonlót a Meshuggah-tól vártam valahol a Destroy Erase Improve után, természetesen hiába. Egy organikusan lüktető, erőtől duzzadó középtempós téma, szívszakajtó üvöltéssel, és újabb hatalmas dallamos refrénnel, furán megeffektezett gitárdallamokkal, a végén nagy régi Anathema/Opeth jellegű borulással.

Magas szintű zenei felkészültséget rejtenek az aránylag rövid nóták. Bár a gitárok ritkán játszanak tisztán kivehető témákat, és szinte sosem riffelnek együtt, ösztönösen kerülik az elnyűtt kliséket, a bőgő az alapozás mellett sokszor színez is, David Husvik dobos pedig hatalmas dolgokat üt. Élvezet csak a dobra koncentrálva hallgatni a lemezt. A srác úgy játszik az ütemekkel, ahogy akar: késleltet, felez, dupláz, és helyenként olyan kiszámíthatatlanul toligálja a hangsúlyokat, mintha véletlenszám-generátor lenne az agyában. Érezhető, hogy hőseink sokat tanultak az olyan alig ismert keresztény thrash/death bandáktól, mint a Living Sacrifice, a Tourniquet és a Believer. Utóbbi csapat egy dalát fel is dolgozták egy régebbi EP-jükön, vadászom is.

Negyedikként érkezik az a dal, ami nélkül már pár órás szinten elvonási tüneteim vannak. A szűk 3 perces Pearl egy akkora modern rockhimnusz, hogy ha lenne igazság a Földön, akkor legalább olyan karriert futna be, mint pl. anno a Wind Of Change. Az alapul szolgáló staccato riff végig ott kísért a nyúlós-mézesmázas versszakdallam alatt is, a berobbanó refrén pedig tarol. Éteri melódia egy nótában, ami tényleg parányi gyöngyszemként virít a lemez közepén. A hozzá készült klip nem túl bonyolult, sok maszkos fej lökdösi egymást, de legalább a zenészeket be lehet azonosítani a képek alapján. A dal érzelgős-szerelmes szövegéhez köze nincs a sötét, egyszer poros, egyszer vizes képi világnak, de sebaj, bőven az elmegy kategóriába sorolható a video.

A szenvedős Another Adam's Escape is maradandó momentum, a végig nyugis-depis Lost In Dismay pedig a Katatonia rövid akusztikus nyomorúságait idézi (pl. One Year From Now, This Punishment), de természetesen akadnak itt még sodró nóták is (pl. Essence), ahol a durvább versszakot csodaszép refrének dúsítják. És utóbbi recept bármennyire is elcsépelten hangzik - hisz az elmúlt tíz évben bandák ezrei próbálkoztak ezzel, a Dark Tranquillity-től akár a Linkin Parkig - az Extol valahogy más. Nem tudom, hogy mi teszi, de minden dallamukat, riffjüket, témájukat fantasztikusnak érzem, és egyre inkább késztetést érzek, hogy beleássam magam, ami pl. az új Soilworknél nem akaródzik működni. Mintha egy eddig ismeretlen, hirtelen feltáruló, új élményekkel kecsegtető ösvény lenne a kemény zenék erdejében. Az Extol nem kiszámítható, nem klisés, nem elhasznált. Talán a fura ritmizáció (sok dal van 3/4-ben vagy 6/8-ban, Husvik úr persze mindenre zseniális témákat üt), a merész dallamok meg az intelligens, transzcendentális, spirituális szövegek is tehetnek erről.

És a lemez lezárása (ha nem számítom az akusztikus kezdésű bónuszdalt) is mesteri: a The Death Sedative-et nagyon ízesesen fokozzák, és a dal annyira megkívánja a szavalós téma után kibuggyanó üvöltést, hogy lélegzetvisszafojtva várom még most is, túl a harmincadik meghallgatáson.

Ezennel kijelentem, hogy számomra megvan az év lemeze.