Shock!

Gus G. baromira megcsinálta a szerencséjét Ozzy Osbourne oldalán, de a nagypálya miatt sem tette félre saját bandáját, a Firewindet, hanem éppen ellenkezőleg: a hirtelen támadt óriási érdeklődést a zenekar népszerűsítésére igyekszik felhasználni.

A fiatal görög gitárhős okosan intézi a dolgait, hiszen szinte biztosra vehető, hogy hosszabb távon az a pozíció úgyis Zakk Wylde-é – nyilván Gus is tisztában van vele, hogy nem örök időkre szól a mostani nagy szerencse. Ozzy farvizén azonban a Firewind előtt is jó lehetőségek csillanhatnak meg, még ha a gitáros elfoglaltságai miatt turnézni nem is fognak tudni úgy, mint normál esetben.

Mindig is rokonszenveztem a Firewinddel, aminek Gus dalszerzői tehetsége és ízléses játéka mellett az volt a fő oka, hogy a banda a kezdetek óta a direktebb, súlyosabb oldalról közelíti a tradicionális fémzenét. Hallatszik ugyan a muzsikán, hogy európai arcok nyomják, a csapat sok szempontból mégis közelebbi rokona a nekem sokkal inkább fekvő US power vonal képviselőinek, mint az átlag német, svéd, finn, olasz satöbbi heavy metal zenekaroknak. Ez főleg annak fényében jó pont, hogy noha ők is az ezredfordulót követő évek nagy true metal-őrületében bukkantak fel, amikor boldog-boldogtalan kétlábdobos, bombasztikus kaihansen-metalban utazott, de mégsem féltek kevésbé nyilvánvaló, szigorúbb zenét írni. A Days Of Defiance már a hatodik stúdióalbum a csapattól, és egyben a harmadik Apollo Papathanasióval a mikrofonnál, így talán megkockáztathatjuk, hogy a banda korábban elég sűrűn változó magja stabilizálódni látszik, bár a dobos, Michael Ehré természetesen megint új arc a fedélzeten. Mindegy, itt alapvetően úgyis Gus a lényeg... Ennek megfelelően most is ugyanazt az elhajlásoktól mentes heavy metalt játsszák, amit az eddigi lemezeken.

Nem mondom, hogy a Days Of Defiance-szel a Firewind felülüti eddigi talán legjobb albumát, a 2003-as Burning Earth-öt vagy két évvel későbbi Forged By Fire-t, de az biztos, hogy ha csak egy megbízható heavy metal lemezre vársz, akkor ezzel sem nyúlhatsz mellé. Gus a kezdetek óta bevált zenei fordulatokból él, tulajdonképpen Ronnie James Dio, az Iron Maiden, a Scorpions és még egy sor legenda örökségét értelmezi újra harapós, riffcentrikus formában, lekerekített, feleslegtől mentes dalai azonban éppen az egyértelmű gyökerek miatt tudnak ilyen rokonszenvesek lenni. A Broken például akkora sláger lehetett volna a '80-as évek második felében, mint a ház. Pont az ilyen típusú dalok miatt reménykedtem régebben nagyon abban, hogy Gus egyszer valamilyen formában együtt dolgozik majd szegény Dióval. Aztán ugye az élet kétszeresen is közbeszólt... Ugyanígy az Embrace The Sun vagy a Cold As Ice is gyorsan beülnek a fülbe, de ha csak egy kedvencet kellene mondanom, az biztosan a World In Fire lenne, egy karcos US power gitárokkal induló, sodró tempójú téma, aminek Gus olyan slayeresen zakatoló, démoni riffet illesztett a tengelyébe, hogy az ember rendesen meg is lepődik rajta.

Igazságtalanság lenne egyébként csak a gitárost kiemelni, mert Apollo Papathanasio is remekül teljesít. Bevallom, rá annyira nem figyeltem az előző anyagokon, az óriási kedvencemmé vált új Spiritual Beggars album miatt azonban most fokozottan koncentrálok rá, és bizony itt is hátborzongatóan jók azok a kissé rekedtes rezegtetések, frazírok. Babis „Bob" Katsionis billentyűs megmozdulásai is ott vannak a szeren, ő felelős leginkább a zene európai ízeiért. A lemez szépen szól, bár nem tagadom, el bírnék viselni némileg horzsolóbb, élesebb gitárokat, hogy még inkább kidomborodjon a power metalos oldal. De összességében ostobaság lenne emiatt elmarasztalni a Days Of Defiance-et, mert Gus és társai ezúttal is remek munkát végeztek.