Az év egyik komoly csalódását jelentette számomra, hogy október elején elmaradt a holland The Devil's Blood meghirdetett budapesti koncertje, azt azonban még akkor sem gondoltam, hogy a borult, ősi hangulatú okkult rockból akár még underground trend is lehet Európában. A látványos és igen titokzatos imázst felöltött svéd Ghost felbukkanása ugyanakkor egyértelműen ebbe az irányba mutat.
Az arcfestés és leplek mögé bújt hatosfogat esetében elég nyilvánvaló a hollandokat emlegetni, hiszen nemcsak az ideológia rokon, de a hangulati, sőt, néhol a zenei párhuzamok is adottak a két banda között. A Ghost ugyanakkor kissé modernebb oldalról fogja meg a sötét, borongósan sátánidéző rockot, mint a The Devil's Blood. Ez persze nem klasszikus értelemben vett korszerűséget jelent, csak annyit, hogy az Opus Eponymous legfrissebb hangjai nem 1974-ből eredeztethetők, hanem mondjuk 1984-ből... Miközben a másik csapatról elsősorban a Uriah Heep, a Blue Öyster Cult és a Budgie ugrik be az embernek, vagyis inkább a hard rockos vonal, addig a Ghost szigorúbb, heavy metalosabb megközelítésű. A Ritual jellegzetesen légies, mégis szigorú riffelése, az Elizabeth (na, vajon kiről szólhat?) énekdallamai vagy a Stand By Him tempósabb részei hallatán például csak azok nem fogják a klasszikus Mercyful Fate-et és King Diamondot emlegetni, akik soha életükben nem hallották a Melissa és a Don't Break The Oath überelhetetlen kettősét. Emellett ott figyel még a dalokban nem kevés '70-es évek-beli Judas Priest és egyfajta határozott korai NWOBHM-érzés is a gitártémák fűzésében, a szólókban. A Blue Öyster Cult ugyanakkor náluk is megkerülhetetlen, az említett Stand By Him már-már poposan fülbemászó refrénje egyértelműen Eric Bloomékra hajaz, és nem ez az egyetlen hasonló momentum: a jól megformált riffek, borult, gonosz és garantáltan fogós dallamok mellett sok a hammondos téma, az elszállt, pszichedelikus beütésű melódia, vagyis minden adott egy kis időutazáshoz. Azonban mégis rejt valami olyan speciális ízt a zene, amitől egy pillanatra sem hat porosnak (mint ahogy a The Devil's Blood sem), emellett pedig olyan szinten ragadós a lemez, hogy két-három hallgatás után már gyakorlatilag az összes dalt velük dúdolja az ember.
Tulajdonképpen azért nehéz ennél sokkal többet mondani erről a lemezről, mert teljesen kerek egész, gyakorlatilag úgy jó, ahogy van. Hangulatilag teljesen egységes, de mégsem fullad unalomba, nincs rajta töltelékdal, ideális a hosszúsága (még az instru zárás Genesis is másodpercre pontosan épp addig tart, ameddig izgalmas tud maradni), és a bizarr borító is maradéktalanul illeszkedik az inkognítójukat szigorúan őrző svédek koncepciójához. A látványos imázsról már nem is beszélve...
Az majd a következő nekifutásnál derül ki, hogy hosszabb távon mennyi spiritusz rejlik a Ghostban, de bemutatkozásként több mint ígéretes ez a slágeres sátánmetal. Ha szereted a misztikus hangulatú zenéket, a kemény muzsikák hőskorát idéző míves, patinás hangulatot és mindenekelőtt a karakteres, erős dallamokat, feltétlenül érdemes meghallgatni.
