Shock!

A szinte csontra két évvel ezelőtti pesti Gotthard koncert ugyan zseniálisra sikeredett, de többször újrahallgatva a Domino Effect lemezt, meg kellett állapítanom, hogy bizony nem az a svájciak legjobb munkája (hiába is adtam rá 9-est). Néhány remek tétel akadt persze rajta (Master Of Illusion, Gone Too Far, címadó vagy a különleges hangulatú Come Alive, netán a Falling), de összességében mégsem bizonyult annyira ütősnek.

Jó lemez ugyan, de úgy tűnik, nem állta ki úgy az idő próbáját, mint elődje és főleg mint az első két album. Persze ebben semmi meglepő nincs: a dallamos hard rock nem az a műfaj, amelynek jót tesz a 15 nótás, 60 percet súroló játékidő. Ezért is féltem picit a menetrendszerinti (miért kapott rá egyszerre minden zenekar a kétéves ciklusra?!) új anyagtól, késleltettem is meghallgatását, de aztán felettébb kellemes meglepetés ért: nemcsak hogy rövidebben fogalmaztak a fiúk (48 perc), de a Need To Believe bizony erősebb is lett elődjénél! Nekem legalábbis sokkal jobban tetszik jelen pillanatban, mint a Domino, amelyről éppen a koncert után írtam, és még bennem volt a lelkesedés. Most viszont semmiféle koncert nem volt (nálunk sajnos nem is lesz, pedig a Europe-pal is turnéznak ősszel a srácok), mégis lelkesedem.

Nagy megfejtések, megdöbbentő újítások persze nincsenek, egyszerűen csak sokkal jobban működnek a nóták és talán a hangzás lett szellősebb, lazább, emiatt pedig a hangulat is felhőtlenebb. Steve Lee persze még mindig a jelenlegi európai mezőny egyik legjobb énekese, ehhez kétség nem férhet – számomra a tavalyi Ayreon lemez legkellemesebb meglepetését is ő okozta, nem véletlen, hogy hangjával, dallamaival kilóra megvett ezúttal is. Emellett pedig annyira faszántosan össze van rakva az egész a klasszikus hard rock recept szerint, hogy azon nem is nagyon kell mit magyarázni. Amerikai (Ain't Enough például), brit (az I Don't Mind egy full Saxon riffel rendelkezik például) és a jó értelemben vett németes ízek (Scorpions, Bonfire) keverednek itt és állnak össze egy olyan eleggyé, amitől mégiscsak gotthardos a végeredmény. Az előző lemezhez képest most sokkal jobban húznak a dalok, időnként már-már a korai anyagokat eszembe juttatva – ez az, amiért mostanában baromi sokat hallgatom ezt az albumot. Csak sajnálni tudom, hogy ezzel a turnéval elkerül minket a Gotthard.