Ha azt mondom, a Grand Magus Janne Christofferson bandája, az ebben a formában nem feltétlenül mond sokat a többségnek, ha azonban hozzátesszük, hogy e skandináv tucatnév a Spiritual Beggars énekes JB-t takarja, már egyből más a helyzet. Ez az óriási smirglis hangszálakkal megáldott szakállas figura szerencsére nem tétlenkedik: miközben Mike Amott kényszerpihenőre kárhoztatja a Beggarst az Arch Enemy sikerei és a Carcass újjáalakuló turnéja miatt, ő továbbra is aktívan muzsikál másik bandájával, az Iron Will pedig már a negyedik Grand Magus anyag.
Mivel tipikusan borult fanatikusokból álló tábornak szóló rétegzenéről beszélünk, kicsi az esélye annak, hogy fogalmad sincs a Grand Magusról, ha szereted a Spiritual két utolsó anyagát, de tételezzük fel, hogy mégis ez az ábra. Ebben az esetben ugyanazt a Black Sabbath-os alapokon nyugvó doomos fémzenét kell elképzelned, mint ami az On Fire-ön és a Demonson is hallható volt, de a Grand Magus kevésbé hippis, ősrockos, mint a Beggars. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a virágmintás hawaii ing és trapéznadrág helyett JB itt sodronyruhát visel, öngyújtó helyett pedig inkább egy méretes pallost szorongat.
Vagyis ennél a bandánál sokkal markánsabb a klasszikus heavy metal vonal befolyása, mint Amott csapatánál. Az iommisan elfacsart súlyos riffek közé néhol leplezetlen galoppos vagy menetelős tempók, tradicionálisan fémes díszítések és dallamok vegyülnek, ráadásul a zene heroikus, monumentálisan harcos atmoszférája is klasszikus régisulis metal dolgokat idéz: a Judas Priestet vagy az Acceptet ugyanúgy említhetném itt, mint a korai Manowart (sok mai doomster nagyot nézne szerintem, ha meghallgatná a Hail To England vagy az Into Glory Ride egyes nótáit). Vannak, akiknél az ilyesmi eleve rossz pont, pedig hát mondjuk az Alabama Thunderpussy is legalább annyira Priest, mint Sabbath meg Lynyrd Skynyrd, hogy a Pitts Vs. Preppsről már ne is beszéljünk...
A lényeg persze úgysem a skatulya, hanem maga a zene, az pedig nagyon-nagyon jó: a Grand Magus tényleg minden leckét kívülről fúj erről a vonalról. Dalaik könnyen foghatóak, hiszen JB mestere a ragadós melódiáknak, őserejű, érzelemgazdag hangját óriási érzés hallgatni, a nyolc teljesértékű nóta színvonala pedig egységesen magas, és akadnak közöttük kifejezett kedvencek is: a nyitó Like The Oar Strikes The Water vagy a nagyon metal Silver Into Steel simán nagy favoritok, de nem pite a csatazajos, vérszomjasan málházó Self-Deceiver és a himnikus kórussal ellátott záró I Am The North sem. Jól esik a fülnek, hogy igyekeztek változatosra venni a tempókat, a komótos, súlyosan dohogó témákat remekül ellensúlyozzák az olyan gyorsabb tételek, mint a rettenetesen fülbemászó Fear Is The Key vagy a The Shadow Knows a maga priestesen zakatoló alapjaival.
Mondanom sem kell, JB eszméletlen jól énekel, bár néhol azért már a saját határait feszegeti: az acélosan nyomuló Iron Willben például szinte drukkol az ember, hogy sikerüljön neki kiénekelnie a refrént magasabb fekvésben is is, de végül azért persze megbirkózik a feladattal. Az ízes énektémák mellett ráadásul óriási, megadallamosan szárnyaló gitárszólókat is kanyarít a nótákba, amik csak még jobban megdobják a szintet.
Ezen az erősen heavy metalos, szélesebb tábor által is könnyűszerrel fogható power/doom vonalon az Iron Will abszolút csúcsteljesítmény az idén, nyugodtan odatehető a szintén rendkívül hangulatos és dalcentrikus Sahg lemez mellé. Ha szereted a Sabbath-ot – ebben az esetben egyre megy, hogy Ozzyval vagy Dióval – , a Candlemasst, a Spiritual Beggarst, vagy ha bejött a már említett Alabama Thunderpussy zseniális tavalyi Open Fire lemeze, tudod, mi a dolgod.
