Shock!

Mindig is bírtam az egykori Spiritual Beggars énekes Janne Christoffersson, azaz JB saját bandáját, a Grand Magust, de igazán komoly kedvenccé csak az utolsó két albummal nőtték ki magukat nálam. Különösen a 2008-as Iron Will sikeredett kiemelkedően erősre, de a 2010-es Hammer Of The North dalait is kedvelem a mai napig, pedig akkor már sokan beléjük kötöttek. Hogy mindjárt a lényeggel kezdjem, a The Hunt szerintem egyértelműen visszalépést jelent ezekhez képest, és ez már első hallásra is egyértelműnek tűnt, még ha csalódásnak semmiképp sem nevezném a friss anyagot. Éppen ezért nem is siettem túlságosan a recencióval, gondoltam, érni hagyom egy kicsit JB-ék aktuális teljesítményét. Azóta letisztult a kép, helyükre is kerültek a részletek, de a véleményem nem változott, az előző két produkciót izmosabbnak tartom ennél.

A Grand Magus az Iron Will lemezre a színtiszta doom felől jutott el egy olyan sajátos ötvözetig, amelyben a Judas Priest vagy a korai, pofázás és pózolás helyett még tényleg csak a zenére koncentráló Manowar öröksége legalább annyira meghatározó, mint a mindenható Black Sabbathé. Tisztában vagyok vele, hogy a doomster színtéren akadtak olyanok, akiknek túl sok volt a heavy metal az utolsó lemezeken, nekem viszont – JB alapból zseniális hangján és a bivaly nótákon túl – pont az tetszett bennük annyira, hogy sikerült valami extrával megfűszerezniük a tipikus iommista riffeket. Ez a jellegzetes power/doom keverék olyannyira működőképesnek bizonyult, hogy meg sem fordult a fejemben az esetleges iránymódosítás lehetősége, márpedig a The Hunton pontosan ennek lehetünk tanúi. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni a képet, akár azt is mondhatnám: a Grand Magus most valamennyire ugyanúgy a Deep Purple / Rainbow / Uriah Heep vonal felé orientálódott, mint az utóbbi pár albummal a Spiritual Beggars is, csak éppen JB közbeiktatott egy true metalos megállót is. Utóbbi ma is kézzel foghatóan ott rejlik a bandában, de a végeredmény kevésbé súlyos, kevésbé masszív, és retrósabb is, mint az Iron Will vagy a Hammer Of The North. Ez önmagában nem baj, de ezúttal a dalok között is kevesebb a csúcspont, a hangzást pedig valahogy nem sikerült tökéletesre belőni.

Az album indítása abszolút meggyőző, a Starlight Slaughter zakatolós dzsi-dzsi gitárokkal alásúlyosított, nagyívű refrénje egyből működik, és a Sword Of The Ocean „we bring the fire and the flame" refrénjét is már a második körben ökölrázza az ember JB-vel. Utána azonban kicsit mintha lankadna a színvonal, és ugyan később sem fullad unalomba az anyag, mégsem érzem azt, amit mondjuk a Like The Oar Strikes The Water vagy a Mountains Be My Throne hallatán, vagyis hogy ezek a nóták most éveken át elkísérnek, és a legváratlanabb pillanatokban kezdem majd el teljesen spontán módon dúdolgatni őket. A két nyitótéma mellett talán még a Rainbow és a Judas Priest találkozását megörökítő Silver Moon, illetve természetesen az epikus, hét percet közelítő Son Of The Last Breath állnak közel ehhez az überkategóriához. Utóbbira akár még a zseniális jelzőt sem érzem túlzásnak, amint a lassú kezdésből heroikus, vérontó viking himnuszba csavarodik át, JB pedig hangjának teljes spektrumát felvonultatja benne, miközben mesélős stílusával odaszegez a székhez. Az említett dalokból egyértelműen látszik, mennyire komoly potenciál rejlik ma is a Grand Magusban, de a végeredmény így sem száz százalékos. Ahogy említettem, kicsit a hangzás is levesz a lemez energiájából. Arányosan és szépen szól az album, de a dögösítőgombot mintha nem tekerték volna fel eléggé a stúdióban: hangosítasz, állítgatod az arányokat, de hiába, az az igazi kakaó így sem érkezik meg. Nem elég dinamikus a megszólalás, ezt sajnos nem tudom szépíteni.

Nincs szó tragédiáról, szerethető lemez a The Hunt, én is rendszeresen hallgatom – az új Manowart például lazán lenyomja, arról nem is beszélve, mennyivel hitelesebb figura JB, mint Joey DeMaio –, de nem fogunk rá évek múltán metal klasszikusként hivatkozni. Koncertileg viszont nagyon elvetődhetnének már hozzánk, főleg, hogy most már ebben a formációban is a Beggarsból ismert Ludwig Witt a dobos.