Annak ellenére, hogy igazi népszerűségre soha nem tudtak szert tenni, a Heathen egyike volt a tengerentúli dallamos thrash vonal legizgalmasabb bandáinak. A nyakatekert, fifikás, ámde messzemenően fogós dalok, a zseniális gitárjáték és a remek énekdallamok mind messze az átlag fölé helyezték a zenekart. A sors fintora, hogy zsenialitásuk ellenére sem a debüt Breaking the Silence, sem a másodikként érkező Victims of Deception sem hozták meg az áttörést, így talán nem meglepő, hogy hamar földbe is állt a banda.
Jó néhány év eltelt, mire újra lehetett hallani a Heathenről. Lee Altus Rick Hunolt helyére került az Exodusban, eredeti bandájával pedig 2004-ben egy Recovered nevű gyűjteményes anyaggal rukkolt elő, illetve egy évvel később egy kiváló demó is keringett a neten, új Heathen nagylemezre azonban egészen 2010 év elejéig kellett várnunk.
Szerencsére megérte a várakozás, a friss Heathen-mű ugyanis messzemenően méltó a zenekar múltjához. Mint azt már megszokhattuk, gitárközpontú dallamos thrash hallható a tőlük 2010-ben is, melyben sokkal nagyobb hangsúly van a hathúrósón, mint David White énekén. Az átlagban hat perc feletti nótákból álló lemez minden tétele több önálló témát vonultat fel, elejétől a végéig okosan felépítve az adott dalt. Mindennek kicsúcsosodása a több mint tízperces No Stone Unturned, melyben középtempós gitár-bőgő felelgetéstől jutunk el némi nyugisabb Metallica-utánérzés át klasszikus speed/thrash riffelésig.
Az egész lemezre igaz, hogy annak ellenére, hogy legtöbb esetben nem a szokásos nótaszerkezeteket használják a srácok, illetve dalaik tényleg annyira változatosak, amennyire ez az old-school thrash muzsikában csak lehetséges, a nóták mégis hallgattatják magukat. Ebben persze óriási szerepe van Lee Altus és Kragen Lum riffelésének, és gyönyörű, fogós szólómunkájának is. Zseni, amit összegitározik a két faszi, és pont ezért óriási húzás, hogy úgy érzem, kifejezetten a gitárjátékra van kihegyezve az egész lemez.
Vannak azért kevésbé variált nóták is, mint a tempós Arrows of Agony, mely annak ellenére secperc alatt végigsöpör az emberen, hogy szintén csaknem hét perc. A közepén hallható ökölrázós rész pedig tuti, hogy nagyon fog működni élőben. A Fade Away totál exodusos indítása is atom, csakúgy a középrészén hallható énektéma melyről minduntalan a jó öreg Zetro Souza ugrik be. Ez is aprítani fog koncerten! Lee Altust nem győzőm eleget dicsérni, ebben a nótában is valami iszonyat jó riff- és szóló-orgiát vezet elő. Egyetlen nótával nem vagyok kibékülve, ez pedig a Hero's Welcome, ami tulajdonképpen egy heavy metal klisé, mind szövegét, mind zenéjét tekintve. Egyáltalán nem illik a lemezre, nem is értem, mit akartak vele. Szerencsére az ízig-vérig thrash, roppant súlyos Undone kiköszörüli a csorbát, a lemezt záró triász pedig szintén kiváló, főleg a nagyon thrash Bloodkult üt, így az embernek hamar sikerül elfelednie a heveny szemöldökráncolást, amire a Hero's Welcome önkéntelenül is késztette.
Egy szó, mint száz, ha száz százalékig hagyományőrző, azonban minden ízében korszerű, fifikás, technikás thrash metalról van szó, a Heathen 2010-ben megkerülhetetlen. A remek dalok és a lenyűgöző gitárjáték miatt nem csak vérthrashereknek!
Hozzászólások