Shock!

A '90-es évek második felének Helloween lemezeit nagyon szerettem: az új felállás egymásra hangolódásának is tekinthető Master Of The Rings után a The Time Of The Oath és főleg a Better Than Raw olyan nívót képviseltek minden európai power/speed bandák ősatyjának életművében, ami előtt csakis meghajolni lehetett.

Alighanem ők is érezték, hogy a Better Than Raw-t elég nehéz lenne felülütni azon a vonalon, így aztán a The Dark Ride-dal egy egészen más irányba indultak el. Ettől azonban nemcsak a rajongótábor ijedt meg, hanem a jelek szerint maga Michael Weikath is: hiába volt nagyon izgalmas és erős az a lemez is, a szerényebb fogadtatás után jött a szakadás és a görcsös, erőltetett hátraarc. Az új tagokkal készült Rabbit Don't Come Easy-t épp emiatt nem is sikerült megkedvelnem, és az előző, roppant ostoba öngólként Keeper Of The Seven Keys III: The Legacy-re keresztelt album sem lett éppen a szívem csücske. A Gambling With The Devilt már különösebb elvárások nélkül hallgattam meg, és láss csodát, azon vettem észre magam, hogy tetszik, sőt, egyes dalait néha önkéntelenül is dúdolgatom magamban. Ez persze nem azt jelenti, hogy tökéletes az anyag, de egészen biztosan erősebbre sikeredett két elődjénél.

A Biff Byford által elszavalt, de ettől még erősen funkciótlan Crack The Riddle intro után érkező Kill It megnyerő nyitás, kimondottan harapós, már-már thrashbe hajló alapokkal operáló nóta némi filmzenés háttéraláfestéssel. Andi Deris itt kimondottan karcosan hozza magát, nemcsak légiszirénaként sivít, de még károgósabbra is veszi a figurát egy rövid rész erejéig. Erős indítás, az egyik legjobb dal az egész lemezen. Az ezt követő The Saints is igazi trédmárkos Helloween szitáló ikergitárjaival és gyors tempójával, kellemes is, csak éppen semmi sem indokolja, hogy 7 perc fölé nyúljon. Itt bizony akadnak komoly tölteléktémák is. A klipesített As Long As I Fall ezzel szemben minden, csak nem tipikus: a Dark Ride lemezes If I Could Fly közeli rokona ez a dal a darkosan pittyegő zongorával, és a dallamvilága is ugyanaz az ABBA-hatású, mézesmázosan nyúlós, szomorkás valami. Mondanom sem kell, hogy még a beleapplikált színező dzsi-dzsi riffek ellenére is vegytiszta popnótáról beszélünk, de ragad, mint a légypapír. Deris mindig is baromira értett ahhoz, hogyan kell fejből kiverhetetlen, alattomosan fülbemászó melódiákat kreálni, ennek iskolapéldája ez a darab.

A szigorúbb Paint A New World nem egy különlegesen erős szerzemény – a szöveg banalitása egyenesen fájdalmas – , de jól esik a fülnek az As Long As I Fall lazasága után, Sascha Gerstner szólója pedig több mint figyelemreméltó. Rá egyébként végig érdemes odafigyelni, mert a fiatal zenész remekül teljesít mindenütt, futamait össze sem lehet hasonlítani elődje, Roland Grapow sarkos, szögletes, érzelemmentes játékával. A Markus Grosskopf jegyezte Final Fortune is a slágeres vonal szülöttje, ez sem egy nagy csoda, az énekes által hozott The Bells Of The 7 Hells sokkal izgalmasabb Priest-ízű alapriffjével és jól megírt, vérbeli modernkori Helloween-kórusával. A Fallen To Pieces egy monumentálisabb, epikusabb hatású dal, ami meglehetősen felemás hatást kelt. Kétségkívül akadnak benne baromira eltalált témák, egyes részei azonban jobban illenének az A Guldenburgok örökségébe, mint egy heavy metal albumra. A húzós gitártémájú, remekül elkapott tempójú I.M.E. akkor már sokkal inkább bejön. Utóbbi két nótáért egyébként szintén Deris felelt, aki hallhatóan tökéletesen érzi magát a fronton.

Minden Helloween lemez mélypontja a kötelező Weikath-féle bohóckodás, Michael szerintem fel is akasztaná magát, ha nem lehetne felpasszírozni menetrendszerűen az összes albumra egy-egy olyan vásári, gyermeteg dallamokkal teli blöfföt, mint a Can Do It. Ez szóra sem érdemes, pláne, hogy a záró Dreambound – Heaven Tells No Lies kettős hamisítatlan Helloween, pont olyanok, amilyeneket a tábor vár a bandától: előbbi egy szimplább nóta kiváló szólóval, utóbbi pedig az anyag egyik egyértelmű csúcspontja témázgatós, progos középrészével, izgalmas vokálmegoldásaival. A lemez hangzása kiváló, a feszes, fémes dobsound különösen fülgyönyörködtető – Dani Löble ki is tesz magáért rendesen, ha már itt tartunk – , egyedül a meglepően sok helyen alkalmazott szimfo-hatásúnak szánt szőnyegek szólnak rettenetesen műanyag módon.

A szuperlatívuszoktól mindenképpen óvakodnék, de az biztos, hogy a Gambling With The Devil egy megbízható Helloween album. Értelemszerűen nem lép a két eredeti Keeper Of The Seven Keys nyomába – szerencsére nem is ez a címe –, és nem veszi fel a versenyt a modernkori etalon Better Than Raw-val sem, de az elenyésző tölteléket leszámítva erős, szerethető lemez, még a közepesebb nótákat is szívesen hallgatom róla. A 7 pontot kéretik erős, felkiáltójeles 7 pontként vagy még inkább 8-as aláként értelmezni.