Shock!

A Kornnal kapcsolatban csak annyi tűnt biztosnak az elmúlt pár évben, hogy fogalmuk sincs, mit is csinálnak igazából. Először ugye elment a Jézust megtaláló Head, utána kihozták a legjobb esetben is csak összeszedetlennek nevezhető See You On The Other Side albumot – nekünk közben még becsúszott az a rossz emlékű szigetes fellépésük is – , aztán idén előrukkoltak az ezt-inkább-nem-kellett-volna-srácok típusú akusztikus anyaggal, de akkor már David Silveria dobos sem volt velük.

Nem tudtam hibáztatni azt, aki mindezt összeadva temetni kezdte őket, még akkor sem, ha minden szkepszisem ellenére is határozottan felcsigázott a hír, hogy a banda Frank Zappa legendás egykori dobosával, Terry Bozzióval vonult stúdióba. A felemás soproni bulin előhúzott új nóta is csak azt mutatta, hogy érdemes lesz meghallgatni a progresszívnek, sokfelé terjeszkedőnek ígért friss lemezt.

Nos, a végeredmény alapján egyetlen dolgot tudok valószínűsíteni: Jonathan Davis, Fieldy és Munky annyira céltalanul, minden előzetes elképzelés vagy koncepció nélkül vágtak bele a dalszerzésbe, stúdiózásba, hogy végül tényleg kizárólag az ösztöneik vitték őket előre a munka során. Az ilyesmiből sok minden kisülhet, ők azonban Terry Bozzióval karöltve összezenéltek egy olyan lemezt, ami garantáltan jobban megosztja majd a tábort, mint akármelyik előző munkájuk, a maga valójában azonban annyira bátor, hogy hirtelen nem is tudnám mihez hasonlítani. Kétségtelenül száz százalékos Korn az, amit hallunk, de valami egészen sajátos és új formában. Zaklatott, sötét, beteges és szomorú, de nem úgy, mint az első két lemezük. Súlyos és groove-os, de nem úgy, mint a Follow The Leader vagy az Issues. Dallamos, fogós és mély, de nem úgy, mint az Untouchables, bár kétségtelen, hogy még az utóbbihoz áll a legközelebb az összes közül. Ne várj tehát gitárszaggatós Korn anyagot, ami féktelen, habzószájú dühében először a te arcodról marja le a bőrt, majd a sajátjáról is, hogy aztán sírva összegömbölyödjön a sarokban, mert ez a korszak a jelek szerint végérvényesen elmúlt.

A Korn hangzása ezer kilométerről is felismerhető – nem is tudta senki úgy lenyúlni, hogy azt ne lehessen azonnal észrevenni – , nincs ez másként most sem, de már a pszicho-szimfo bevezetőből kibontakozó Starting Over is világossá teszi, hogy ez itt valami egészen más, mint amit eddig megszoktunk tőlük. A hipnotikus ritmusokra épülő, vastag samplerszőnyeggel és kísérteties vokálokkal ellátott nóta nem egy tipikus nyitószám, Jonathan dallamai azonban kiirthatatlanul eszik bele magukat a fülbe. A Bitch We Got A Problem hasonlóan érdekes kísérlet: benne vannak azok az élő hangszerekkel produkált hip-hopos ízek, amik annyira védjegyszerűek voltak náluk mindig is, a kántálós refrén alá pakolt gitárdallam azonban olyan, mintha csak maga Martin Gore álmodta volna meg valamikor úgy az Ultra környékén. Soha hasonlót nem lehetett még hallani Korn lemezen, de ez bizony nagyon jó. Az Evolutionben is akad pár csavarintás, de még ezekkel együtt is a lemez leghagyományosabb dala: a refrénje olyan ragadós, hogy ahhoz foghatót a Here To Stay óta nem produkáltak. A folytatásban is akadnak még efféle tipikusabb stílusjegyeket felvonultató szerzemények – a Hold On vagy az Innocent Bystander akár az Untouchablesről is simán idekeveredhettek volna – , de ezek csak statisztaszerepet játszanak.

Munkyék már korábban is bebizonyították, hogy készek mellőzni a masszív gitárhegyeket, most azonban mindennél továbbmentek ezen a téren és nem féltek központi szerepet osztani akár a billentyűkre sem, ha az adott nóta éppen ezt kívánta meg. Sosem gondoltam volna, hogy egy Korn dal kapcsán valaha is a Beatlest meg a Pink Floydot fogom emlegetni, de a Kiss címet viselő szomorkás lassú szám hallatán nem tudom megkerülni ezeket a párhuzamokat, noha az eredmény itt is teljesen sajátos és kimondottan meggyőző. A Do What They Say sem kevésbé érdekes, ez ugyanis pont olyan, mintha éppen a heroinmámorban fetrengő, legsötétebb korszakát élő Depeche Mode-dal jammelnének egy ízeset. De említhetném akár a valahol már szinte poposan fülbemászó, mégis full hibbant Love And Luxuryt is a lemez sokszínűségét igazolandó, vagy az elkínzott Hushabye-t a vége felé: néha tényleg megdöbbentő, mennyire más vizekre eveztek most, de határozottan jól áll nekik.

A felvételek utolsó stádiumában Brooks Wackerman (Bad 4 Good, Suicidal Tendencies, Bad Religion) is közreműködött, de a dalok még mind Terry Bozzióval íródtak, így nem lehet szó nélkül elmenni az ő teljesítménye mellett sem. Határtalan, mindenütt ott lévő játéka tényleg megtermékenyítő hatással volt a Korn maradékára: nem dobol arcbamászóan vagy villogósan, de egészen biztos, hogy David Silveria agyából az életben nem pattantak volna ki ezek az ütemek, hallgasd csak meg a záró I Will Protect You-t... Jonathan hangjára meg nyilván rányomtak millió effektet és vastagító extrasávot, de ha mondjuk Ozzynak elnézem a trükközést, végülis úgy igazságos, ha neki is megbocsátok. Dallamai, refrénjei mind ülnek, és a rengeteg cseppet sem tipikus háttérvokállal is sokat dolgozhatott. Munky is nagyon kitett magáért, hiszen a nóták kalandozósabb jellege lehetővé tette, hogy telerakja őket mindenféle érdekes díszítéssel, színezéssel. Mindenképpen megéri fülessel hallgatni a lemezt, mert rengeteg olyan apró finomságot rejtenek a dalok, amik elsőre talán fel sem tűnnek, pedig alapvetően meghatározzák a hangulatot. Érdekes az is, hogy mennyire alárendeltek most mindent az egységes érzésvilágnak, az albumot egyvégtében hallgatva határozott filmzene-érzése támad az embernek.

A Korn gyakorlatilag tizenkilencre húzott lapot ezzel a lemezzel, hiszen garantáltan senki sem várt most tőlük ilyen jellegű albumot. Simán lehet belőle világraszóló bukta és olyan rajongói hátraarc, hogy azt az életben nem heverik ki, de egészen biztos vagyok benne, hogy az idő hosszabb távon őket fogja igazolni. Ezekben a dalokban rengeteg munka fekszik, és ha egyszer ráérzel az ízükre, aligha fogod pár hét után félredobni az egész cuccot azzal, hogy unalmas. Sőt, valószínűleg akkor fog csak igazán tetszeni...