Az új Kreator opuszhoz képest az Agresszív Sündisznócska maga a Kockásfülű Nyúl! Olyannyira antiszociális ugyanis a Hordes of Chaos, ami tényleg minden várakozásomat felülmúlta. Nyilván a Kreator sosem volt az a puhapöcs brigád, az új anyaggal azonban az amúgy igencsak tüskés Enemy of Godra is sikerült ráverni jó néhány kört.
Mivel a zenekar dolgai elég szépen pörögtek mostanában (az utolsó album óta eltelt három évben számos turnét lebonyolítottak a világban, illetve egy komoly retrospektív DVD is megjelent) vélhetőleg kisebb-nagyobb magánéleti gikszerek állhatnak a háttérben, ilyen mocsok anyagot ugyanis nem ír meg az ember csak úgy. A címadó nyitánya egyébiránt egy az egyben korai Metallica, de a dallamos gitártémát hamar leváltja egy remek kis szögelős riff, ami meg egy újkori Moby Dick témára emlékeztet kísértetiesen... nyilván lopták.
Szóval a Hordes of Chaossal kezdetét veszi az őrület, ami a lemez végéig ki is tart. Maga az anyag egyébként szervesen illeszkedik a Violent Revolution – Enemy of God sorba zeneileg, de még a hangzást és a borítót tekintve is. A címadó is hasonló felfogásban íródott; régi vágású Kreator-thrash mai hangszereléssel és remek hangzással. A Warcurse-szel aztán már kimutatja a csapat a foga fehérjét Akár a Pleasure to Killre is felfért volna, Mille meg még szebben énekel, mint ahogy megszoktuk tőle. Az egész lemez tele van ilyen nótákkal, aki tehát a Coma of Souls fogósságát, netán az Endorama dallamvilágát szeretné viszonthallani, az ezúttal (is) csalódni fog. Némi kis Endorama azért ezúttal is van, a kezdeti lazításból aztán hamar valami eszeveszett pusztítás lesz, és annak ellenére, hogy az Amok Run a leginkább szúrós mind közül, mégis egy kifejezetten karizmatikus dal. Más kérdés, Ventor mennyire tudja majd eldobolni élőben...
Már az előző lemeznél is dicsértem a gitárjátékot, ezúttal viszont nem tudom elhallgatni azt sem, mekkora fejlődést érzek a szólók terén. Nyilván azért ez itt továbbra sem az Exodus, ezekbe a nótákba nem is illenének a három-, négyperces szólópárbajok, de annak ellenére, hogy a Kreatornél kevesebb a húrfacsarás, mégis jól felépített, megkomponált szólókkal találkozhatunk, ami eddig azért nem volt épp Milléék legerősebb oldala.
Nem hosszú a lemez, de ez az uszkve harmincöt perc épp elég is belőle. Olyannyira nincs pihenő az anyagon, hogy még az amúgy thrasheléshez szokott füleknek is jólesne icipici lazítás. Mille ezúttal nem engedte meg nekünk ezt a luxust, ezen kívül viszont ismét csak nem találok semmiféle hiányosságot.
