Shock!

Az azért szerencsére várható volt, hogy a Lamb Of God nem fogja nagyon elbénáskodni az új lemezt... Mindig kellenek a metal színtéren amolyan holtbiztos pontok, és a virginiai srácok az utóbbi évek során abszolút ilyenné váltak: a kezdetek óta változatlan felállásban, elhajlások nélkül nyomják azt a zenét, amiben hisznek, és szép fokozatosan építkezve iratkoztak fel a profi ligába. Manapság, amikor a zeneiparban jóformán a totális bizonytalanság az egyetlen biztos pont, a fehér hollónál is ritkább az olyan egyenletesen felfelé ívelő karrier, mint a Lamb Of Godé, és a zenekar abszolút meg is érdemli a sikert. Nem csoda, hogy a Resolutiont immáron Európában is komoly tábor várja, és ahogy azt a két évvel ezelőtti Metafesten megtapasztalhattuk, Randy Blythe-ék az újdonságokra baromi lassan vagy egyáltalán nem mozduló Magyarországon is átütötték a közöny masszív falát.

Ahogy a hasonló emblematikus metalbandákhoz, úgy ehhez a csapathoz is órát lehet igazítani: a Resolution száz százalékos Lamb Of God eszencia mindenféle elhajlás nélkül, ám épp annyi tapogatózást eszközöltek rajta más, eddig még feltérképezetlen irányokba, hogy senki se vádolhassa őket önismétléssel. A lemez gerincét azonban most is azok a brutális groove/thrash témák alkotják, amik miatt olyannyira lehet szeretni őket.

A kissé doomos Straight For The Sun intróból kibontakozó Desolation és a kissé a Rednecket idéző Ghost Walking kettőse helyből megvadult bölénycsordaként rongyol át az emberen, és a sűrűség a későbbiekben sem csökken, így ezúttal is szükség van néhány hallgatásra, mire minden részlet a helyére kerül. A bandának kezdetben ez amolyan hiányossága is volt: az első pillanatoktól fogva egyértelműen hallatszott, hogy zeneileg hihetetlen potenciál rejlik bennük, de sokáig nem sikerült elejétől végéig topra tenniük a dalokat. Nagyjából a 2006-os Sacramenttel értek el arra a szintre, ahol már nemcsak a pusztító intenzitás és az őrületes témák vannak mindenhol a helyükön, hanem ezeket sikerült is összeilleszteniük kivétel nélkül gyilkos nótákká. A legutóbbi, három évvel ezelőtti Wrath-nél ráadásul úgy sikerült megőrizni ezt a képességet, hogy az anyag brutálisabbra sikeredett a Sacramentnél, és ez a kiérleltség, letisztultság hála a jó égnek a Resolutiont is maradéktalanul jellemzi.

Nem tennék olyan kijelentéseket, hogy jobb vagy kevésbé jó-e ez az album az előző kettőnél, mert az ilyesmi úgyis csak hosszabb távon derül ki igazán. Maradjunk annyiban, hogy nálam megállás nélkül pörög az anyag az utóbbi hetekben, és nem nagyon hallok rajta olyasmit, ami ne tetszene. Annyit talán megkockáztatok, hogy néhány dalban minden korábbinál fogósabbra vették a figurát, ez azonban egyáltalán nem ment a durvaság rovására. Már az indítás vagy a nagyon komoly refrénű The Undertow is ezt példázzák, a The Number Sixnél azonban tényleg csattan az állkapocs a padlón: ez a John Campbell érdekes basszuskiállásaival is tarkított téma borítékolhatóan a jövő egyik nagy Lamb Of God slágere lesz gigantikus kórusával és csordavokáljaival, és jóformán mindent egyesít, ami miatt szeretni lehet őket. Ha már fogósság, a lemez utolsó fertálya is különösen gyilkosra sikeredett ebből a szempontból. A meglepően dallamos verzékkel operáló, tökéletesen építkező Insurrection lidérces hangulatossága, a pulzáló gitárdallamokkal indító Terminally Unique vagy a nem kicsit panterás To The End minden súlyuk és a védjegyszerűen ide-oda kanyargó riffek ellenére is kellemetlen parazitaként eszik be magukat az ember agyába. És persze itt van még emellett a minden előzetes interjúban kiemelt záródal, a King Me is, ahol a bandát némi szimfonikus aláfestés és női vokál támogatja meg a kissé pszichopata témák kibontásában. Összességében azonban ez is tökéletesen passzol a világukhoz, semmi olyan nincs benne, ami ne férne bele a róluk kialakított képbe, sőt, sikerült úgy beépíteni ezeket a sokszor klisésen, öncélúan ható elemeket, hogy ténylegesen hozzáadnak valami extrát a jellegzetesen vérszomjas Morton – Adler riffekhez.

Aki ismeri a Lamb Of Godot, annak aligha kell külön méltatni a hangszeresek képességeit: a két gitáros összjátéka tanítani való, főleg a ritmusjátékuk döbbenetes most is. Különösen azt szeretem bennük, hogy bármikor képesek előkapni egy-egy olyan extramód gyilkos riffet, amire az ember már egyáltalán nem számítana az adott nótában. Ezúttal szerencsére a szóló is több, mint mondjuk legutóbb, és ezen a téren sem kell szégyenkezniük. Chris Adlert szintén csak méltatni tudom, simán az egyik kedvenc dobosommá érett az évek során, és hallhatóan Randy mester is sokat dolgozott azon, hogy minél több hangon szólaljon meg a dalokban. A szövegeit ritkán szokás kiemelni, de én most megteszem, Blythe-nak ugyanis sok frontemberrel ellentétben tényleg van mondanivalója, és szerencsére mentes a messianisztikus küldetéstudattól. Tényleg érdemes odafigyelni a sorokra, mert a szikár, inas üvöltőgépet egészen sajátos látásmóddal áldotta meg a sors. Josh Wilbur producer a Wrath-éhez közeli hangzásképet biztosított a csapatnak, talán csak a dobok szólnak kissé visszhangosabban, mint legutóbb, de ez nem baj, csak eleinte kicsit szokni kell.

Tulajdonképpen semmi extra dolog nem történt: a Lamb Of God leszállított egy Lamb Of God lemezt, rajta hamisítatlan Lamb Of God metallal. Megjátszhatnám a szigorú ítészt, de nem fogom: brutál vonalon a Resolution ugyanolyan megbízhatóan hozza a 2012-es etalont, ahogyan az előző két lemezüknek is csak kevés versenytársa akadt a mai mezőnyben. Maximális teljesítmény, az idei év első mesterműve.

John Campbell basszusgitárossal készített friss interjúnkat itt olvashatod.