Shock!

A Limp Bizkit iskolapéldája lehetne azoknak a zenekaroknak, akik épp a jó időben lébecoltak a jó helyen. Adva volt négy igazán tehetséges muzsikus, akik közül az egyik – a sokszor majomnak vagy mifenének maszkírozott gitáros – még egészen jó showman is volt, plusz egy végtelenül tenyérbemászó, viszont elég agilis frontember, aki ugyan sem szöveget írni, sem énekelni nem tudott, ellenben annál jobban értett az emberek manipulálásához és a helyezkedéshez. Ezek öten kiadtak egy teljesen szerethető (mondjuk ki nyíltan: jó) nu metal lemezt a Three Dollar Bill, Yall$ képében, amin még nem csak a rap volt jelen, hanem a gitár is veszettül szaggatott, és épp a megfelelő emberekkel voltak jóban (Hed PE, Deftones és persze Korn tagok, Ross Robinson, aki az első lemez producere is volt, meg egynémely filmsztár). 1997-et írtunk ekkor, szép lassan mindenki biztos volt benne, hogy a passzátszél a Korn tagjainak seggéből tör elő, a Deftones és a Coal Chamber már igazán nagy névnek számított, a Limp Bizkit pedig kért egy szeletet a tortából. Mégpedig egy jó nagy szeletet. És mivel szépen kérték, meg is kapták.

Ehhez persze az is kellett, hogy a zenéjüket kicsit hozzáfazonírozzák az amerikai piac elvárásaihoz – én ezt úgy mondanám, hogy frankón kiherélték –, azaz jócskán finomítottak rajta, jöttek a laza groove-ok, mindennél markánsabb lett a rap, és innentől kezdve sokkal többször hivatkoztak DJ Lethal House Of Paines múltjára, mint arra, hogy Wes Borland gitáros szereti a death metalt. Valamit valamiért ugyebár, de hát a játék végül is bejött: mind a Significant Other, mind pedig a Chocolate Starfish And The Hot Dog Flavored Water igazi sikertörténetnek bizonyult, 12-14 millió eladott lemez, teltházas stadionturnék mindenfelé, menő partik, modellcsajok, ilyesmi. Ez persze közel sem jelenti azt, hogy kötelező volt őket szeretni, én sem tettem így soha, sőt, azok igen növekvő táborába tartoztam, akik szerint Fred Durst lassan már igazán elhúzhatott volna a vérbe a csinos kis piros sapkájával egyetemben.

És szép lassan eljött ez a nap is. Hiszen a Bizkit pályája azt is gyönyörűen megmutatja, mi történik, ha elmúlik a jó idő, és egy banda hirtelen légüres térben találja magát. Még az a csúfság is megeshet ilyenkor, hogy éppen azok köpik rájuk a leghegyesebbet, akik korábban saját vállukon cipelték őket a trónra. A vég Borland kilépésével kezdődött meg, és a Mike Smith gitárossal készült, amúgy borzasztóan gyenge Results May Vary, a hallgathatatlanul moslék New Old Songs remixalbum, és a majomember gitáros visszatérését jelentő, egész jól sikerült, ám marketing terén agyonhallgatott The Unquestionable Truth (Part 1) mind-mind csak a gödör mélyére tartó út egy-egy stációját jelentették. Sajnálni én csak az utolsó miatt sajnáltam őket, ezzel ugyanis végre-valahára úgy nézett ki, hogy visszakanyarodnak az igazán fajsúlyos zenék irányába. Bizonyára nem is véletlen hát, hogy épp akkor hasaltak egy hatalmasat. És ezzel úgy tűnt, tényleg vége a dalnak.

Aztán 2009-ben jöttek a hírek, hogy mégiscsak lesz folytatás (még ha nem is a korábban beharangozott TUT Part 2, viszont továbbra is az eredeti ötössel – azért ez sem volt egy ideig kőbe vésve), és nagy örömmel jelenthetik be, hogy visszakanyarodtak ahhoz a rap/metal vonalhoz, ami a legjobban fekszik nekik. A rossznyelvek kasszacsörgésről beszéltek, és ha nagyon figyeltem, bizony én is hallottam a pénztárgépek jellegzetes hangját. Ezzel együtt is azt kell mondanom azonban, hogy a végül idén júniusban megjelent Gold Cobra nem lett annyira kiszámítható (és rossz), mint vártam. Igaz, ettől még nem lett értékesebb sem. A kiindulási alap persze – ahogy az várható volt – a Significant Other lemez, vagyis a végeredmény éppen annyi súlyt hordoz magában, amennyit még a jó amerikai átlagember gyomorfekély nélkül el tud viselni. Mégis, valahogy úgy érzem, hogy egy fokkal tán összeszedettebb, kreatívabb a játék, mint akkor volt. Ugyanakkor nincs egyetlen igazán kiugró sláger sem, vagyis sehol egy Break Stuff vagy egy Nookie, ami pedig esetükben akár végzetes hiba is lehet. Mert hát ne mondja nekem senki, hogy akár a korábbról ismert húzós Shotgun, akár a rettentően ostoba (zeneileg is, szövegileg pedig egészen alulmúlhatatlan) Douche Bag majd nagy slágerré válik. Persze, szépen elalapozgat a ritmusszekció, John Otto és Sam Rivers nyilván nem felejtettek el zenélni, és Borland is megvillan, ha éppen engedik neki, de akkor is, ezek nekem olyan kicsit kemény / kicsit limonádé / nagyon semmitmondó daloknak tűnnek. Azt pedig hiába üvölti Freddie, hogy a környékén mindenki shotgunnal rohangál (ne röhögtess már, baszki), vagy épp azt a romantikus refrént, hogy „Douche bag, I'm a fuck you up, fuck you, fuck you, fuck you up!" Milyen mélyenszántó, hát nem?!?

Akkor már sokkal jobban bejön az igazán sziporkázó elnevezésű Introbra utáni Bring It Back surrogó-feszült zenei alapokra passzintott, keménykötésű rappelése, vagy a címadó meglepő, a verzékben helyenként a Red Hot Chili Peppers-es Anthony énektémáit felidéző megoldásai, és viccen kívül rendkívül fogós refrénje. Érdemes még meghallgatni a Shark Attack tipikusan bizkites felépítését, váltásait, a Get A Life ki-kitörő őrjöngését, a Walking Away visszafojtott frusztrációját, ami a végén aztán felszínre is tör (itt még Fred is egészen jól teljesít), vagy a Why Try pattogós témáját. Viszont a Loser elnevezésű giccses unalomgerjesztő és a ironikusnak-gunyorosnak szánt (de nem az) Autotunage igazi büntető tételek, amiket egyszer is igazán kemény meló végigszenvedni.

A hangzást állítólag maga a nagy Fred Durst felügyelte, és ha tényleg így van, ezért az egyért tuti dicséret illeti, a korong úgy dörren meg, mint az atom. Ahol kell, minden hangszer (és DJ Lethal) szépen, tisztán szól, máskor robban az egész kóceráj, hiába, tudja az öreg, hogy ez a sokszor faék bonyolultságú zene rossz hangzással maximum annyit érne, mint halottnak egy nagy smár. A borító ellenben gyönyörű lett (ez meg Wes munkáját „dicséri"), hát szó se róla, ilyen szart már rég láttam! Igazán nem is a minden részletre kiterjedően megmunkált (és tökre nem aranyszínű) kígyó, és még csak nem is a háttérben szolidan leskelődő, kopasz gnóm verte ki nálam a biztosítékot, hanem az előtérben heverő három csábos gyönyörűség. Az csak egy dolog, hogy egészen biztosan gerincbántalmakkal szenvednek, de ennek tetejébe még mindegyikük túlesett egy rettentően rosszul sikerült mellműtéten, viszont csábosnak szánt (ám ordenáré módon kancsalra sikerült) pillantással meregetik a nyelvüket a kígyóra. Hagyjuk is az egészet, mert csak egyre lejjebb kúszik a pontszámom!

Ja, a korong ilyen-olyan-japán kiadásához hozzácsaptak mindösszesen hat bónusz számot is, de ezekre vonatkozóan egyik barátom csak annyi instrukciót adott: ha ennyire nem jön be a lemez, ezeket inkább meg se hallgassam. Én pedig, ahogy az egy jó baráthoz illik, szót fogadtam.