Shock!

Tűkön ültem az utóbbi két hónapban, alig bírtam türelemmel kivárni, hogy végre megjelenjen az új Machine Head album. Aztán csak megjelent... Lássuk. Az első szám (Desire The Fire) kellő súllyal rendelkezik, amiben legnagyobb meglepetésemre Robb Flynn rappelni kezdett. Jajaj - mondtam magamban, mivel elég ritkán tudnak maradéktalanul tetszeni a rap/metal dolgok - ám ez valami fergeteges! Komolyan. Csak színesíti a metalt, nem estek át a ló másik oldalára vele.

Továbbmegyek. A második dalban (Nothing Left) már rendes énektémákat ereszt ki a torkán a refréneknél Robb. Na igen. Remek hangja van a fickónak, nem csak ordítozni tud... Ha valakinek mindez még kevés, negyedikként jön egy piszok nagy energiabomba (The Blood, The Sweat, The Tears) szinte csak bőgőre épülő atom húzós témával, amihez ha bejön a gitár, a legszívesebben az egekbe repülnék, annyira állat. A refrénrészénél lelassul, Robb énekel egy hátborzongató szösszenetet benne - csodás!!!! - , aztán visszatérnek a súlyhoz. (Szerény véleményem szerint ez a nóta ordít egy indusztriális remixért.) Az ezt követő Silver c. nótában enyhén szólva Kurt Cobaines az énektéma, hallhatóan mély szövege van - sajnos a borítóban csak részleteket tartalmaz. From This Day: rappelés, utána dallamos refrén, amitől a hátam borzong, egy kis hip-hop betét, és súly, súly, súly. A lemez egyik legjobbja, főleg a refréntől csattant az állam. Döbbenetes erővel süt a dalokból, hogy Robb kiírta magából az összes fájdalmát. És ekkor azt hittem nem jöhet ennél lehengerlőbb nóta. Ám az Exhale The Vile a maradék kétkedésemet is eloszlatta a hömpölygő riffelésével. El sem merem képzelni, milyen lehet koncerten. Felteszem, eksztatikus.

Az I Defy képében megint egy sodró lendületű igazi koncertnótát kapunk az arcunkba, majd a Five Korn/Deftones ízű megközelítésével laposra csomagol ismét, és itt hallható az eddigi legszemélyesebb szöveg is. Az utolsó címadó szám - ha hiszitek, ha nem - egy lassú darab, gyönyörűszép, csordultig érzelemmel. Egyedül a Police átirat nem az igazi, egész egyszerűen nem illik hozzájuk, ezt kár volt erőltetni, egy saját nótát sokkal szívesebben hallgattam volna helyette. Át is ugratom rendszeresen.

A dobtémák sokkalta szellősebbek, mint az előző két lemezen, elég sok helyen hip-hop-os témákat hoz Dace McClain, kevesebb a követhetetlen pörgetés, halkan megjegyzem, hogy egy ilyen kaliberű dobostól azért sokkal többet vártam. A hangzás meg.... gyönyörű.... mit mondhatnék?

A Machine Head úgy újult meg, hogy nem hagyta el a gyökereit. Ha most a 3. lemeznél is így tombol az energia bennük, akkor hátra lehet dőlni, hosszú jövő áll előttük. Bár biztos sokaknak nem fog tetszeni a lemez kicsit kommerszebb megközelítése. 10 helyett azonban csak 9 pontot kapnak, mert azért azok a dobtémák lehetnének jobbak, és van bennem egy kis félsz, hogy behódoltak a médiumoknak. Majd meglássuk.