Shock!

A világegyetem összes sokkolásra építő előadójához hasonlóan hosszabb távon Marilyn Manson is elég alaposan megnehezítette a saját dolgát, hiszen elég nehéz lett volna később gombot varrni arra, amit a Portrait Of An American Family – Smells Like Children – Antichrist Superstar hármassal letett az asztalra. Nyilván már akkoriban is tisztában volt vele, hogy soha az életben nem fog tudni annyi és olyan reakciót kiváltani, mint akkoriban, így aztán a Mechanical Animalsszel okosan el is kezdett tapogatózni más irányokba. A hibát szerintem nem itt követte el, hanem a következő körben, a Holy Wood albummal, közvetlenül azután, hogy a dallamosabb, slágeresebb, de azért még így is kellően beteg '98-as opusz nem tudta felülmúlni a korábbi eladásokat. A perverzebb vonalhoz történt visszatáncolósdit és az ehhez kapcsolt vérgáz marketingrizsákat már nagyon nem tudtam díjazni tőle, és onnantól kezdve igazából törvényszerűnek is tűnt a lejtmenet. Alice Cooper és Blackie Lawless legautentikusabb szellemi örököse szép lassan megszokott, kiszámítható figurává vált, és ugyan a két Tim Skolddal készített lemeze zeneileg szerintem jól sikerült, a legutóbbi, 2009-es The High End Of Low hallatán már inkább azt tanácsoltam volna neki, hogy kicsit üldögéljen a megkeresett milliókon, hátha pár év szünet alatt sikerül ismét összekaparnia egy teljes lemezre való épkézláb ötletet.

Manson a Born Villain megjelenése előtt megint összehordott hetet-havat. Először jöttek a szövegek arról, mekkora hatással volt rá a Slayer az utóbbi évek közös turnéin, és hogy emiatt milyen súlyos lesz az anyag, aztán az utóbbi időben már inkább a '80-as évek new wave/dark/gót/indusztriális vonalának befolyását emlegette, olyan neveket visszhangozva, mint a Bauhaus, a Killing Joke vagy a Joy Division. Az album irányvonalát illetően végül természetesen az utóbbiak lettek igazán meghatározóak, ami nem meglepő – alapvetően bírom is ezeket, de őszintén szólva továbbra is erős kétségeim voltak azt illetően, vajon tud-e Manson úgy frissíteni a recepten, hogy 2012-ben bármi is érdekesen hasson tőle. A válasz az album ismeretében sem teljesen egyértelmű, de a Born Villain szerencsére jobban sikerült a The High End Of Low-nál. Önmagában ez is valami, még ha nem is minden.

Az új dalok valóban rengeteget merítenek a boldog '80-asok elejének hivatkozott muzsikáiból: ahol nem a konkrét témákban, a jellegzetes pulzáló tempókban köszön vissza ez az éra, ott a hangulat összekeverhetetlen, de itt-ott kézzel tapintható az egyes nóták konkrét előképe is (ilyen például a Children Of Cain, ahol a kezdés valahol mélyen egyértelműen minden idők egyik legsötétebb popdalában, a Joy Division New Dawn Fades-ében gyökeredzik). A nagy kaméleon hallhatóan bírja ezt a zenei világot, és az összkép is lendületesebb, mint a The Golden Age Of Grotesque óta gyakorlatilag bármelyik albumán. A Born Villain viszont alapvetően egyben működik. Többször is kipróbáltam a dolgot: számonként hallgatva – pár kivételtől eltekintve – nem annyira ütős az album, ha viszont elejétől végéig lemegy, rá lehet akadni Manson hullámhosszára.

Metalos aggyal eleinte még talán a Lay Down Your Goddamn Arms marad meg leginkább a fejben, mert ebben hallható az album legpofásabb riffje (amolyan masszásan radírozó, lassú súlyosság), és a refrén is ehhez mérten karakteresre sikeredett. Szintén a tetszetősebb pillanatok közé tartozik az első single, a minimalista, de nagyon '80-as évek-beütésű No Reflection, az elektro-kluttyogásokkal teli címadó téma, a szomorkás-nyugis Breaking The Same Old Ground, és a The Gardener belassulós középrésze is tetszik. Azt is díjazom, hogy a főszereplő itt-ott hallhatóan megpróbál többet és főleg másként énekelni, mint általában szokott (halld például The Flowers Of Evil). A Johnny Depp-pel (!) megerősített You're So Vain feldolgozás is oké, de az ilyesmi mindig is ment Mansonnak, szóval semmi meglepő nincs benne. És ezek mellett természetesen akadnak olyan témák is, amik nyomtalanul rohannak el az ember mellett. Nem sorolom fel ezeket, úgyis hallani fogod te is, hol lehetett volna még kicsit dolgozni a dalokon - a nyitó Hey, Cruel World... másodpercre pontosan előre kiszámítható lapossága például bántó és feltűnő hiba.

Nehéz így tizenhat évvel az Antichrist Superstar után igazán értelmeset mondani egy Marilyn Manson albumról. Egyértelmű, hogy a rockzene evolúciója szempontjából Brian Warner már megcselekedte, amit megkövetelt a haza, és jelentős mértékben ma is arra a mítoszra építkezik, amit a kezdeti korszakban épített ki maga körül. Ennek ellenére ha összeáll nála a kép, lehet találni rációt abban, amit csinál, mint ahogy a Born Villainnek is van egy határozott íve, még ha messze nem is tökéletes anyag. Manson sokkolni már soha senkit nem fog tudni – eleve kérdéses, hogy lehet-e bármivel is sokkolni a tömegeket a netkorszakban úgy, mint azelőtt... –, de azért ma is megvannak a maga aránylag szórakoztató pillanatai.