Valahol nonszensznek tűnik, hogy lassan 8 teljes év telt el az utolsó Mötley Crüe sorlemez óta, pedig ez a helyzet. Meg sem kísérelném összefoglalni, mi minden történt azóta a '80-as évek egyik legalapvetőbb amerikai rockbandájának háza táján, a lényeg, hogy habár volt idő, amikor úgy tűnt, soha többé nem kerül rá sor megint, most mégis itt vannak mind a négyen.
megjelenés:
2008 |
kiadó:
Mötley Records |
pontszám:
8 /10 Szerinted hány pont?
|
Nikki Sixx, Vince Neil, Tommy Lee és Mick Mars között nyilván ma sem felhőtlen a viszony, de pontosan tudják, hogy együtt a legerősebbek, és az utóbbi évek megasikeres amerikai turnéi bizonyára még alaposabban vésték be ezt a sokat tapasztalt fejekbe. Végülis az a nagy bandák túlélésének és kortalanságának titka, hogy elfogadják-e ezt a tényt vagy sem... Az persze kérdéses volt, hogy tud-e még olyat mondani ez a négy ember a világnak, aminek igazi súlya és jelentősége van, az utolsó két lemez, a Generation Swine és New Tattoo alapján nekem legalábbis komoly kétségeim akadtak.
Ha szó szerint értelmezzük a kérdést, a válasz a Saints Of Los Angeles kapcsán sem teljesen egyértelmű, a lemez megírásában ugyanis nagyobb szerepet kaptak a külsősök, mint a Mötley Crüe történetében korábban bármikor. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy a lemezt Nikki Sixx írta két Sixx A.M.-es kollégájával, DJ Ashbával és James Michaellel, illetve a hivatásos slágerszerzővel, Marti Frederiksennel karöltve. Néha persze kiegészültek Mick Marsszal és egy nóta erejéig Tommy Lee-vel is, de a fenti négy név az, amelyik mindegyik dalnál ott szerepel. Ebből több dologra is következtethetnénk, de szerintem felesleges ezen agyalni: egyfelől Michael már a New Tattoo-nál is Nikki állandó szerzőtársa volt, másrészt pedig a lényeg mégiscsak az, hogy a lemez jó.
Ami a stílust illeti, hallatszik, hogy 2008-at írunk, de ennek ellenére sem értek egyet azokkal, akik a Sixx A.M.-et emlegetik fel hasonlóságként a Saints Of Los Angeles kapcsán: kétségtelenül akadnak modernebb, groove-osabb témák, és olyan dalok is, amik közel állnak a mai idők rádiós rockzenéihez, de összességében nagyon is a klasszikus Mötleyt idézi a hangulat. Az első öt anyag mindegyike ott bujkál a lemezen egy-egy riff, dallamfordulat vagy szövegrészlet erejéig, és ez helyből rokonszenvessé teheti az albumot a régi hívek számára. Erre persze mondhatod, hogy már a Generation Swine is úgymond modern volt, a New Tattoo meg retrós, de itt más az ábra: a korszerű ízek nem tűnnek olyan erőltetettnek, mint '97-ben, a régisulis nóták pedig sokkal jobbak, mint legutóbb voltak. Mindjárt ott a klipesített címadó, ahol a 21. századi kezdést egy kissé Wild Side-os folytatás követi, majd egy olyan bika refrén, amit sosem versz ki többé a fejedből – ez bizony még a Dr. Feelgood lemezen is simán kiugrónak számított volna! A Face Down In The Dirt indítás is igen szimpatikus, ez is totális régi Crüe rockernóta, de az együtténeklős Down At The Whisky vagy a hagyományosan izgága, vidám Chicks = Trouble is simán méltóak a régi hírnévhez. Ha pedig belazultabb hangulatra vágynál, ott az enyhén funkos lüktetésű What's It Gonna Take, amiben szintén nincs hiba.
A modernebb megközelítésű témák közül nálam egyértelműen a groove-os Mutherfucker Of The Year viszi a prímet kimért tempóival és tízpontos refrénjével, de a borultabb, ám egyszersmind nagyon finom The Animal In Me pszeudo-ballada is igencsak rendben van. Máshol a klasszikus Mötley feeling ágyazódik modern környezetbe, ilyen például a mechanikusan pulzáló This Ain't A Love Song, ahol a dallamvilág még Vince torzított hangja és a háttérpittyegések ellenére is összekeverhetetlen, vagy a csikorgó verzék után ismét gyilkos refrént elővillantó White Trash Circus. A záró Goin' Out Swingin'-ben is egyszerre van ott a klasszikus Crüe sodró lendülete és a korszerű dohogás.
A lemez hangzása természetesen óriási, nagy terű, erőteljes szuperprodukció, ahogyan azt a csapattól megszokhattuk. A Tommy – Nikki ritmusszekció különösen állat módon szól, előbbi játékát meg nyilván nem nagyon kell külön részletezni, dobolásában még ma is olyan őserejű húzás van, ami párját ritkítja. A friss képek alapján továbbra is igen rossz bőrben lévő Mick Mars is feelinges kis szólókat ereget itt-ott, és Vince rajzfilmfigurás antihangjából is sikerült kihozni a maximumot, bár ehhez nyilván a hi-tech stúdiótechnika minden csínját-bínját igénybe kellett venni.
A Saints Of Los Angeles összességében kétségkívül nem egy olyan tökéletes rock'n'roll alapvetés, mint a Too Fast For Love vagy a Shout At The Devil, és nem is az a minden egyes hangjában áramvonalasra csiszolt, kiérlelt slágergyűjtemény, mint a Dr. Feelgood, de abszolút szórakoztató Mötley Crüe anyag, amit jólesik újra és újra betenni. Egy már odaát is járt ex-heroinistától, egy roppant súlyosan beteg embertől, egy feleségverő, szexfüggő bajkeverőtől és egy plasztikai műtétekről luxusfogyókúrákra járó ex-szexbálványtól szerintem ez nem rossz teljesítmény. Sőt.