A kanadai Rush a világ egyik legcsodálatosabb zenekara, és ezt nem is szeretném feltétlenül tovább ragozni. Több mint három évtizedes pályafutásuk során mindvégig a tökéletességre utaztak, és habár mindenkinek megvannak a kedvenc Rush korszakai, albumai, azt minden hívük elismeri, hogy objektív mércével mérve soha még csak gyengébb lemezt sem adtak ki. Geddy Lee, Alex Lifeson és Neil Peart neve nyugodtan ott szerepelhetne a szótárakban az igényesség szinonimái között.
Repül az idő: immáron fél évtized telt el a trió történetének legsúlyosabb anyaga, a Vapor Trails óta. Az azt megelőző, Peart súlyos magánéleti tragédiái miatt abszolút érthető hosszas szünetet követően a banda magához képest igencsak felpörgött a köztes időben, és talán azért sem tűnt most olyan hosszasnak a várakozás, mert nemcsak intenzíven turnéztak, de időről időre jelentkeztek is valamivel. Hol egy iskolapéldaként is tekinthető DVD-vel ejtették ámulatba a rajongótábort, hol egy feldolgozásos anyaggal, sőt, Lifeson verekedős éttermi balhéja miatt még a bulvárlapokba is bekerültek, bár ezt alighanem inkább megspórolták volna maguknak.
Nem véletlenül emeltem ki külön, hogy mindenkinek megvannak a kedvenc Rush lemezei. Nekem nagyon bejött a Vapor Trails harapós, sötétebb világa, és voltak ezzel még így egy páran, de tudom, hogy sok régi rajongó nem díjazta annyira a mogorvább, koszosabb megközelítést. Utóbbiak alighanem különösen értékelni fogják majd a Snakes And Arrowst, a banda ugyanis hallhatóan sokkal jobb hangulatban szülte ezt a 13 nótát, mint a 2002-es lemezt. Geddyék az aktuális interjúkban elsősorban a korai időszak érzésvilágát emlegetik a lemez kapcsán, és tényleg van ebben valami: a rengeteg bombasztikus, csengő-bongó akusztikus gitár és a letisztított ősrock riff már a nyitó Far Cry-ban is egyértelműen a '70-es évek klasszikus Rush anyagait idézi, és ez a benyomás a későbbiekben is megmarad. Efelett nyilván mindenkinek más periódusok ugranak majd be a banda történetéből – ez már csak egy ilyen zenekar – , így a modern érából nekem leginkább a Counterparts és a Test For Echo ízei köszönnek vissza, csak némileg derűsebb köntösben.
A Far Cry, Armor And Sword, Workin' Them Angels nyitás egyszerűen óriási, kétségtelenül a lemez legjobbjai közé tartozik mindhárom dal: tanítanivaló, ahogy egymásba úsznak az elektromos és akusztikus sávok, simogatnak a dallamok, ragadnak a refrének, ráadásul a hangulatukban is van valami olyan, ami abszolút a korai Rushra üt. Szintén kiemelendő az éteri indítású Spindrift, ami a fent említett jelleg tipikus példája: a '70-es évek sci-fi Rush-a találkozik benne a Counterparts-félével, ráadásul itt hallható az album egyik legjobban eltalált refrénje is. A The Way The Wind Blows megint egy csodálatosan kipolírozott ősriffet hoz egy akusztikus jellegű kórussal – ez is csúcspont – , de akadnak persze a középutasabb albumokra ütő momentumok is, ilyen a Faithless vagy a Bravest Face.
Három instrumentális szerzemény is szerepel a lemezen, nekem ezek közül egyértelműen az utaztatós The Main Monkey Business jön be leginkább, de a jammelős, izgága Malignant Narcissism szintén óriási – amit a ritmusszekció itt művel, azt tanítani kellene. Kellemes az akusztikus gitáros Hope is. Geddyék persze most sem sétáltak bele olyan értelmetlen és céltalan hokizásokba, amiktől például egyik legnagyobb követőjük, a Dream Theater egyszerűen képtelen tartózkodni az utóbbi években... Hallatszik, hogy bárkit lejátszanak a színpadról, ha éppen arról van szó, de senkinek sem akarják ezt minduntalan az orra alá dörgölni.
A többek között Stone Temple Pilots, Foo Fighters producer Nick Raskulinecz jelenléte természetesen semmit sem változtatott a trió összetéveszthetetlen hangzásán. Peart dobjai most is úgy szólnak, mint az atom (bár mintha kissé szolidabban dörögnének a szokásosnál), de Lifeson jellegzetesen folyós gitárjai és Lee mindent uraló basszusa is pont úgy ölelik körül a hallgatót, ahogy azt szeretjük tőlük. A lemez Hugh Syme-féle borítója és bookletje is gyönyörű, de ez sem újdonság tőlük, a szövegeket meg már nem is említem. Az egy dolog, hogy valaki a világ egyik legjobb rockdobosa, de hogy emellett még a világ egyik legjobb dalszövegírója is legyen, az már valahol azért a pofátlanság kategóriájába tartozik.
Hogy harmadszorra is ismételjem magamat: mindenkinek megvannak a kedvenc Rush albumai, én sem vagyok ez alól kivétel, van, amelyiket gyakrabban hallgatom, van, amelyiket ritkábban. Ellenben egyikre sem lennék képes 10 pontnál kevesebbet adni, és ez a Snakes And Arrows-ra is áll. Majd az idő eldönti, hogy kinél hol lesz a helye a nagy életműben. Mindenesetre aki a progos dolgokra utazik, annak ugyanúgy kötelező, mint a teljes eddigi sor.
