Shock!

december 23.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Ten: Stormwarning

Ten: StormwarningEmlékszem, a 2002-es Summer Rocks fesztiválon, a PeCsa szabadtéri színpadán mekkora bulit rittyentett annak idején a brit dallamos hatosfogat. Bár az első pár lemezük megvolt, de jómagam igazából ott kattantam rájuk, és ahogy elnéztem, az alapból a keményebb zenékre beállított közönséget is egész szépen felpörgették lendületes műsorukkal és szimpatikus kiállásukkal. Pedig a Borknagar és az In Flames közé beékelve voltak kénytelenek játszani, ami nem kis kihívás lehetett nekik...

megjelenés:
2011
kiadó:
Frontiers
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 14 Szavazat )

Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, az arcok meg kiadtak további két albumot (Return To Evermore – 2004 és The Twilight Chronicles – 2006), ezek azonban – bár jelentős zenei változást nem hoztak – valahogy nem ütötték meg nálam a korábban felállított mércét. Egy hosszabb pauza után most itt a folytatás, és azt kell mondjam, megérte kicsit szünetet tartani, töltekezni és ülepíteni-csiszolgatni a frissebb ötleteket.

Az elsőként fülbe ötlő változás a hangzásban állt be: két elődjéhez képest a Stormwarning jóval egészségesebben, teltebben és dinamikusabban szól, köszönhetően a producerként/hangmérnökként már sokfelé bizonyított Pink Cream 69 bőgős Dennis Wardnak. A második dolog, ami hamar nyilvánvalóvá válik, hogy az egész albumnak valahogy pozitívabb, életigenlőbb a hangulati kisugárzása. Nem mintha az előző két korong funeral doom lett volna, de érezhetően jobb passzban lehetett most a csapat a korábbiakhoz képest a dalírás fázisában. A kiadói előzetes ugyan egy az eddigieknél súlyosabb Tent harangozott be, de én ezt nem így érzem. Tény ugyan, hogy több a lendület, a kakaó a dalokban, mint 2001 (azaz a Far Beyond The World lemez) óta bármikor, és a hangzás is ütősebb, de maga a muzsika ettől még változatlanul éppúgy az a nagyívű, dallamokban gazdag hard rock, mint amivel annak idején megszerettem a zenekart. A klasszikus brit vonal (Thin Lizzy, stadionkorszak előtti Whitesnake, késői Rainbow) éppen úgy bennük van, mint az a fajta, billentyűkben és vokálokban dúskáló, szolid progos megoldásokkal is kokettáló epikus rockzene, amit a mai napig kiválóan művel például a Magnum vagy az Asia. Ezek a gyökerek, valamint az énekes/főnök Gary Hughes bársonyos tónusú, közepes fekvésekben mozgó, kifejező orgánuma voltaképpen egy egész sajátos eleggyé állnak össze – aki egyszer is hallott már Tent, az bármikor pár taktus után fel fogja ismerni bármelyik dalukat. Ezt hívják egyéniségnek.

Ami a személyi kérdéseket illeti: több helyütt többen panaszolták már fel az egyik alapító gitáros, az időközben kilépett Vinny Burns hiányát – nos, ezt az albumot hallgatva nekem nincs hiányérzetem, mind a gitárjátékkal, mind magukkal a dalokkal elégedett vagyok, a John Halliwell / Chris Francis gitárduó teljesen korrektül teljesít. Nézetem szerint jó eséllyel más oka lehetett, hogy a 2004-es és 2006-os munkák némileg gyengébbre sikeredtek. Humán oldalról – papírforma szerint – az anyagot feldoboló Mark Zonder (ex-Fates Warning) személye lehetne a fő meglepetés, azonban pár rá jellemző, jellegzetes pörgetést leszámítva igazából nincs változás a dobtémákat illetően az előzményekhez képest.

63 percben elővezetett 11 dal került fel egyébként a CD-re, melyek közül a – címéhez hűen – szimfonikus hatásokat is magába olvasztó, monumentális Endless Symphonyt, a legsúlyosabb riffel büszkélkedő Centre Of My Universe-t, a leheletnyi blues-zal is eljátszadozó Book Of Secrets-t és az albumot záró, lendületes, a címe ellenére is életörömöt sugárzó The Darkness-t emelném ki. Kimondottan lírai, balladisztikus tétel a hegyekben tornyosuló dallamok és az időnkénti lassú részek ellenére sincs, még az e szempontból megtévesztő című Love Song sem az.

Egy szó, mint száz, megbízhatóan klassz lemezt készített a brit csapat, a Babylon óta egyértelműen a legjobbat. Nem újították meg vele sem a műfajt, sem saját magukat, de nem is hinném, hogy bárki ezt várná tőlük. Önnön kereteik között, önmaguk hangján fogalmaznak, de esetükben ezt nem önismétlésnek, hanem egyszerűen őszinteségnek nevezném. Talán szerencsésebb lett volna úgy 50-55 percben megfogalmazni a mondandójukat, ez a bő órányi játékidő kicsit leülteti az embert a végére, de szerencsére még tűréshatáron belüli a dolog. A Ten újra jó formába lendült, és ez a lényeg.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Watch My Dying - Budapest, Süss Fel Nap, 2005. február 8.

 

Wackor - Budapest, A38, 2004. szeptember 29.