Shock!

Manapság, amikor két kattintással elérhető bármi, megjelenés előtt a neten kering szinte minden, és lassan már letölteni sincs kedvünk a friss zenéket, mert egyszerűen túl sok van mindenből, még mindig hírértékű, komoly fegyvertény, ha újabb hazai előadó kerül neves külföldi kiadóhoz. Annak fényében különösen értékelendő az ilyesmi, hogy a Thy Catafalque formációt vélhetően sosem fogjuk koncerten látni, tehát a kiadó arra sem építhet, hogy majd turnékon behozza a befektetést.

Kátai Tamást és munkásságát emlékeim szerint a kezdetektől van szerencsém ismerni – még bőven a Shock! előtti időszakból. Valamiért mindig szimpatikus volt az a zenei világ, amibe épp belenyúlt, pedig a billentyűs zenékért sosem rajongtam különösebben, és mai füllel a kezdeti próbálkozásokat (Darklight) talán nem is szívesen hallgatnám meg. De mindig éreztem a zenéjében valami különlegeset, olyan... kátaitamásosat.

Mi változott az előző lemezhez képest? Nos, a legfontosabb, hogy Juhász János már nem vett részt sem a zeneszerzésben, sem a feljátszásban, így Tamásra hárult a gitározás feladata teljes egészében. Nyilván nem lett belőle hirtelen egy Zakk Wylde-ba oltott John Petrucci, de tisztességesen képes elmesélni ezzel a hangszerrel is, amit a zenéjéhez gondolt. Azt meg nem nehéz nem észrevenni, hogy mennyire fogós témákat hoz, így nemcsak a Bakos Attila által előadott énektémák ragadnak gyorsan a fülbe, hanem a riffeket is rettentő hamar meg lehet jegyezni.

A Rengeteg sok szempontból rendkívül erős, és előreláthatóan időtálló alkotás. Nyilvánvaló, hogy minden egyes album egy bizonyos korszakot képvisel és bizonyos szempontból valóban gyökeresen különböznek egymástól, ezért várható volt, hogy ez az új sem jelent visszakanyarodást sehova. Ez egy olyan metallemez, ahol történetesen több a nem szokványos billentyűs téma, illetve a külföldiek nagy örömére a szövegek (versek) magyar nyelvűek.

Az a furcsa helyzet állt elő, hogy már nem tudom nyugodt szívvel kijelenteni azt, hogy a Tűnő idő tárlat a kedvenc Thy Catafalque lemezem, mert néhány hallgatás után orvul befészkelték magukat a fejembe az új számok, és már megint azt harsogom, amit pár sorral feljebb, hogy mennyire fülbemászó szinte az összes dal. Mindehhez persze Attila éneke is nagyban hozzájárul, aki miatt az Arcturus is beugrott, és akkor persze már ICS Vortex is megkerülhetetlen. Tóth Ágnes (The Moon and the Nightspirit) szereplése sem túl meglepő itt, őt a rendkívül sokrétű és magával ragadó Vashegyekben lehet hallani.

Amit nem tudok megkerülni: a Thy Catafalque-ban több az igazi folk, mint a hazai „vezető, népzenei elemeket a zenéjükbe kényszerítő" csapatokban összesen. Mert itt természetes az a folyamat, ahogy beleolvadnak a zenébe a magyaros motívumok, és most teljesen mindegy, hogy hangokról, szavakról vagy képekről beszélünk, mégsem lesz egy másodpercre sem izzadságszagú. Az meg kétségtelen, hogy továbbra is teljesen bizarr billentyűs hangszíneket, effekteket kapunk végig, számomra az egyik fő vonzerőt mindig is ez jelentette Tamás munkáiban – világéletembem irtóztam a klasszikus virgázós, neoklasszikus és hasonló jellegű billentyűfutamoktól.

Megvannak a saját kedvenceim: a Trilobita, a Holdkomp és a nyitó majd' tíz perces Fekete mezők mindenképpen ide tartoznak, de a nyugalmat árasztó, gitármentes Kő koppant is nagyon kedvelem, és persze ott van a negyed óra határát súroló, már említett Vashegyek, ami megkerülhetetlen és gyakorlatilag a Rengeteg csúcspontjaként is értelmezhető. Az persze senki ne várja, hogy olyan soundot kap, mintha Terry Date vagy Andy Sneap állt volna Tamás háta mögött, amikor a keverést csinálta, de hallható a fejlődés. De itt nem is ez a lényeg.

Ha érdekel, mire sütjük rá kritikusként, hogy avantgarde metal, mindenképpen tegyél egy próbát a Rengeteggel. Esetleg akkor is, ha valami ilyesmi keveréket vársz: black, death, atmoszférikus, folk, sci-fi metal.