Shock!

Habár Lars Ulrichnak, illetve két húgyagyú MTV-s rajzfilmfigurának köszönhetően Kip Wingert évekig legfeljebb körberöhögni volt ildomos, a fickó ettől még simán ott van a legnagyobb hard rock dalszerzők között, így aztán az underground legmélyére szorult melodikus műfaj hívei nem kis várakozással tekintettek a Karma elé.

A három évvel ezelőtti visszatérő IV modernebb, mélyebb megközelítése nem jött be mindenkinek, most azonban a zenekar is hagyományosabb anyagot ígért. Nem mertem volna megtippelni, mennyire mennek vissza az időben, hogy kiszolgálják a tábor igényeit, de nem jártam vitustáncot örömömben, amikor először meghallottam a nyitódalt... Habár kis idő után ez a Deal With The Devil címet viselő vérbeli retro-Winger stadionrock-téma is hozzám nőtt, elég félrevezető volt vele indítani az új albumot, ugyanis szerencsére nincs szó arról, hogy a zenekar teljes hátraarcot eszközölt volna. Valóban felszabadultabb, lendületesebb ez a friss anyag, mint a szintén óriási IV volt, de még emellett is ott vannak benne a modern Winger stílusjegyek, legfeljebb kevésbé arcbamászóan. A jó tempójú, fogós, ám Kip késői dolgaihoz képest elég egysejtű szöveggel ellátott Deal With The Devilt követő Stone Cold Killert sem nehéz odaképzelni mondjuk az In The Heart Of The Youngra, a habosabb Beau Hill-féle hangzással, billentyűkkel alázengetve nem lógott volna ki onnan. A folytatás azonban minden kétséget kizáróan megmutatja, hogy Kipnek szerencsére esze ágában sincs a Seventeent és a Can't Get Enuffot övező nosztalgiára építeni. Igaza van, hiszen lemezmilliókat sem így, sem úgy nem fog soha többé eladni, és úgyis boldog-boldogtalan a '80-as évek stílusában készült lemezekkel szórja meg manapság a piacot.

A Karma ennek megfelelően hagyományőrző, ám ízig-vérig korszerű dallamos hard rockot rejt, méghozzá olyan színvonalút, amire ma is csak nagyon kevesen képesek. Kip és társai, Reb Beach, John Roth és Rod Morgenstein mindenféle görcs nélkül összezenéltek egy újabb mesterművet, és ebben nincs semmi túlzás. A lemezt leginkább talán minden idők egyik legjobb dallamos metal albuma, a Pull és az IV keverékeként tudnám leírni: vastag, az első két lemezüknél jóval súlyosabb hangzású, ám egyszersmind hihetetlenül ragadós és intelligens muzsika ez. A nekikeseredetten húzós, ám valami egészen orbitális és rafinált refrénnel ellátott Big World Away, a riffelős, de eközben jellegzetesen fátyolos dallamokkal operáló Come A Little Closer, a lendületes Pull Me Under és a mágikus kórust csatasorba állító Supernova egyaránt a '93-as lemez pattanásig feszült, robbanékony atmoszféráját ötvözik a késői Winger sötétebb megközelítésével, és bizony egyikben sem lehet hibát találni... A libabőrös kezdésű, pofátlanul fülbemászó – és nagy kedvenc – Always Within Me némileg hagyományosabb ezeknél, a két nyitódal mellett azonban a zorall Feeding Frenzy mutat vissza leginkább az időben, ez simán felfért volna a Pullra.

Mivel Kip a szólóprojektjében megfelelően kiélheti lírikus énjét, túl sok balladázásnak nem engedtek teret a Karmán, ami viszont lassú, abból kihozták a legtöbbet. Az egyik líra az After All This Time címet viseli, és erősen bluesos, de inkább csak amolyan felvezetés a záró Witnesshez, ami viszont egyértelműen a zenekar történetének egyik leghatalmasabb szerzeménye. Simán ki merem jelenteni, hogy a Winger kortársai közül senki mástól nem várnék már manapság olyan kaliberű dalt, mint ez a 7 perces mestermunka. Itt bizony minden a helyén van a verzéken és a refrénen át Reb Beach hatalmas, sokkörös szólóin át egészen a záró döngicsélős vokálokig. Csoda!

Igazából felesleges is tovább szaporítani a szót, mert a Karma minden tekintetben méltó a Winger eddigi pályafutásához, dallamos vonalon pedig nincs is igazán komoly riválisa idén. A nyitást eleinte kicsit szoknom kellett, de a pontszám így is egyértelmű.