Shock!

Ha valamire rá lehet mondani az utóbbi évek koncertfelvétel-terméséből, hogy hiánypótló, hát ez a 21 éves felvétel mindenképpen az. Mivel annak idején élőben adta valamelyik rádióállomás a bulit (ma már ez sci-finek hangzik egy Whitesnake típusú rockzenekar esetében), a netkorszak beköszöntével, de már azelőtt is egészen élvezhető bootlegek váltak hozzáférhetővé a Slip Of The Tongue turné (sőt, az egész hair metal korszak) megkoronázásának is tartott 1990-es Monsters Of Rock fellépésről. Mivel a Whitesnake ősrajongói közül sokan a zenekar elárulásának tekintik a Steve Vai-korszakot (sőt, ők már valószínűleg John Sykesszal sem tudtak megbarátkozni), jót mulatok azon, hogy – ki tudja, véletlenül-e – éppen mostanában, ezen ismertetőre készülve, igencsak rákattantam a nemrég bakeliten is beszerzett legelső 'snake albumra, a '78-as Trouble-re.

Tehát vagy én vagyok túlságosan nyitott, vagy tényleg semmi értelme a különféle korszakok közötti hasonlítgatásoknak csak azért, mert ugyanaz a név. Pláne, hogy ezek között David Coverdale az egyetlen kapocs... Én mindkét zenét baromira élvezem, ezen sorok írása közben is a Trouble szól (hihetetlenül jó muzsika!), de ha egyetlen kedvenc Whitesnake lemezt kellene megneveznem, az a Slip Of The Tongue lenne. Érthető tehát, hogy nem is olyan rég húztam fel magam egy, a kiadványra – illetve inkább a Slipre – vonatkozó csípős hangvételű kritikán, ugyanakkor tojok is rá nagy ívben: egyrészt nagyon rég vártam már arra, hogy rendes minőségben hallhassam ezt a koncertet, másrészt álmomban nem gondoltam volna, hogy valaha hivatalosan kiadják, pláne képanyaggal együtt. Ez utóbbi mondjuk hagy némi kívánnivalót maga után: afféle tűrhető VHS-minőséget kapunk, kicsit Ozzy Live & Loudjához hasonlóan vágva (tehát lényegében egy kétórás koncert-videoklipről van szó), a hangot viszont nagyon tutin felturbózták.

Van pár remek koncert DVD, amit rendszeresen megküldök péntek és szombat esti készülődéskor egy jó hideg sörrel, és azt hiszem, a Live At Donington 1990 is ezek sorát fogja gyarapítani. Hiszen ezzel aztán tényleg király módon lehet a laza estékre hangolódni: rockpózok, tupírok, fantasztikus Slip dalok, és néhány régi klasszikus felturbózva. Mindez Vai futurisztikus és Adrian Vandenberg visszafogottan tradicionálisabb, de egyaránt sziporkázó gitározásával, valamint egy kegyetlen jó ritmusszekcióval (nem is csoda, hogy a billentyűs kollégának már nem jutott hely a színpadon). Covi pedig talán túlságosan is jó formában van – nem kizárt, hogy akkoriban kissé túl is erőltette a hangját, aminek lehet, hogy ma issza a levét (pláne, hogy az egyébként jópofa bónusz Slip-werkfilmen többször látni a kezében dekket). Egyedül a kiadás apropója nem világos számomra, de tulajdonképpen az ennek kapcsán feltett „miért?" kérdésre bőven megfelel a „csak" válasz is. Pláne, hogy a Frontiers végre kezdi megemberelni magát, és a Mr. Big koncertanyag után ez a kiadvány is megjelent CD-DVD kombóban, és még csak nem is ahhoz hasonló limitált verzióban, ami után külön kajtatni kell. Sőt, még három LP-s formátum is létezik, amit lehet, hogy egyszer odateszek majd a Trouble és az azzal együtt bakeliten vásárolt Come An' Get It mellé. Csak, hogy igazságot szolgáltassak ennek az ellentmondásos megítélésű, de annál sikeresebb korszaknak, ami után a Whitesnake már tényleg nem tudott hová fejlődni-alakulni, és nem sokkal utána be is adták a kulcsot.

Remélem, vannak még kincsek Covi kincsestárában – ha javasolhatnám, legközelebb a bootleg DVD-n már régóta hozzáférhető '85-ös, Sykes-féle koncertet, és a '94-es orosz bulit porolják le, ahol Warren DeMartini volt a gitáros. És, hogy az ősfanok se puffogjanak: szeretettel várjuk a '83-as doningtoni buli digitális felvételét is, pláne, hogy az hivatalosan is megjelent VHS-en. Persze a legjobb kompromisszum valami Coverdale / Page koncertanyag lehetne, urambocsá' a lemez újrakiadása...