Ugyan még csak az év elején járunk, az már most is bizonyosnak tűnik, hogy ha komplex, technikás power metalról van szó, a Charred Walls Of The Damned bemutatkozó lemeze ott lesz 2010 fénypontjai között. A hangzatos név mögött sokat próbált veteránok bújnak meg: a projekt agya és lelke Richard Christy, a Death, a Control Denied és az Iced Earth egykori dobosa, mellette pedig olyan arcok sorakoztak fel, mint Tim Owens, Steve DiGiorgio és a stúdióguruként elhíresült Jason Suecof. Richardnak tettük fel kérdéseinket az óriási album kapcsán.
A Charred Walls Of The Damned amolyan visszatérő album számodra, különösen Európát illetően, ahol a többség az Iced Earth The Glorious Burden lemeze óta nem is hallott felőled. Mi történt veled az elmúlt hat évben?
2004-ben megkaptam álmaim melóját: csatlakozhattam a The Howard Stern Show csapatához. Ez egy rendkívül népszerű rádiós és televíziós műsor az Egyesült Államokban, aminek már 1996 óta nagy rajongója vagyok. Lemezfelvételt vagy turnét valóban nem csináltam az utóbbi hat évben, de továbbra is a színtéren maradtam: rengeteg metal koncertre jártam New York környékén, utazgattam néhány bandával, akikkel jóban vagyok, sőt, néha jammeltem is velük a színpadon. 2005-ben például egy jó barátommal, a Dream Theater-es Mike Portnoy-jal nyomtunk egy közös dobszólót egy bulin. Tudtam, hogy előbb-utóbb ismét visszatérek majd a metal színtérre, csak ki akartam várni, amíg eljön erre a megfelelő idő és megtalálom hozzá a megfelelő zenekart. Ez lett végül a Charred Walls Of The Damned, és nagyon szerencsésnek érzem magam, amiért így alakultak a dolgok.
Hogy kerültél kapcsolatba Howard Sternnel, netán ismerted őt korábban is? Ő tudta rólad, ki vagy?
Nem ismertem, és ő sem ismerte a korábbi zenekaraimat. A kapcsolatunk szimplán onnan ered, hogy nagyon szerettem a műsorát. 1996-ban költöztem Orlandóba, és akkor kezdtem el hallgatni a The Howard Stern Show-t. Ha éppen nem lemezt készítettem vagy turnéztam a Death-tel és az Iced Earth-tel, villanyszerelőként dolgoztam, és meló közben mindig szólt a rádió. Ahogy hallgattam a műsort, nekem is sorra támadtak az ötleteim kis vicces dalokra, bejátszásokra, amiket aztán 1999-től már el is küldözgettem neki. Nem sokkal ezután játszani is kezdte a dolgaimat a műsorban. Azt hiszem, fantasztikus dolog, hogy Howard ekkora lehetőséget adott egy egyszerű rajongójának... Aztán amikor 2004-ben felszabadult a stábban egy állás, valóra vált az álmom, és megkaptam életem legjobb melóját. Korábban soha nem is gondoltam volna, hogy egyáltalán érhet hasonló szerencse. Már csak azért is szerencsés vagyok, mert most, hogy bent vagyok a műsorban, játszhatok benne metalt is. Ma már persze Howard is tisztában van vele, korábban mit csináltam a Death-ben és az Iced Earth-ben, sőt, a Charred Walls Of The Damned-től is nyomott zenét a műsorban, ami óriási. Doboltam is amúgy többször a show-ban, ami szintén nagyon jó buli volt.
Egész pontosan mit csinálsz Howard csapatában? Hogy néz ki egy átlagos munkanapod?
Nagyon korán, hajnali 4 óra körül kelek, 5-kor elindulok munkába, aztán jópofa dalokat, jeleneteket, tréfákat írok Howardnak. A társammal, Sal Governale-lel vicces kamutelefonhívásokat csinálunk, és az adás ideje alatt is folyamatos kapcsolatban vagyok Howarddal és a többiekkel. Howard mindig rengeteg hírességet hív a műsorba, akikkel én is beszélgethetek. Nemrég például Ozzy Osbourne volt a vendég, tőle is kérdezgethettem a turnéival meg minden egyébbel kapcsolatban, ami csak érdekelt. Szóval tényleg nagyon szórakoztató munka ez, hálás vagyok érte, amiért megadatott nekem!
Zenekarod egyáltalán nem is volt az utóbbi években?
Nem, de minden nap doboltam otthon, hogy formában maradjak, és szintén rengeteg időt töltöttem azzal, hogy a gitáron gyakoroltam, képeztem magam. Nagyon szeretek gitáron zenét szerezni, így aztán jobb gitáros is lettem, mint azelőtt. Tudtam azt is, hogy amikor elérkezik majd az idő egy újabb zenekarra, akkor ott majd nótákat is akarok írni. Sok ajánlat érkezett egyébként az elmúlt hat évben, de egyrészt Howardnál elég feszes és kötött az időbeosztásom, másrészt a saját zenémet akartam játszani.
Mikor kezdted el írni a Charred Walls Of The Damned lemezre felkerült dalokat, és hogy találtál rá a társaidra?
Folyamatosan írtam az új nótákat az elmúlt hat évben. Azt hiszem, nagyjából úgy két éve tudatosult bennem, hogy elég dalom gyűlt össze egy erős saját albumhoz. Akkoriban már teljesen magabiztos voltam a gitárjátékomat illetően is, és tudtam, hogy elérkezett az idő a saját banda összerakásához, mivel nagyon büszke voltam a dalaimra. Elég gyorsan összeállt a kép, hogy Timet, Steve-et és Jasont kellene megnyernem társaknak, mert mindannyiukkal évek óta jó barátságban vagyok, és muzsikusokként is rendkívül sokra tartom őket. Másokat tehát nem is kerestem meg, egyből hozzájuk fordultam, és szerencsére mindannyian azonnal lelkesen igent mondtak, amikor megkértem őket, hogy csatlakozzanak a Charred Walls Of The Damnedhez.
Hogy nyerték el végső formájukat a dalok? Csapatmunkában fejeztétek be a lemezt, vagy mondhatjuk akár azt is, hogy ez egy Richard Christy szólólemez óriási vendégzenészekkel?
Mindenképpen csapatmunkáról volt szó, még akkor is, ha a dalokat alapvetően én írtam, és a demókon minden hangszert én játszottam fel. Sőt, még az énektéma-ötleteket is én énekeltem fel először. Ugyanakkor amint bevonultunk az Audiohammer stúdióba Floridában, hallani akartam a többiek ötleteit is, hogy tényleg a lehető legtöbbet hozzuk ki az összes dalból. 
Jason Suecof-fal lassan tíz éve írunk együtt nótákat, mióta csak legelőször találkoztunk. Nagyon jól tudunk együtt dolgozni, szóval nem is volt kérdés, hogy mindenképpen azt szeretném, ha bekapcsolódna a dalszerzési folyamatba. Jasonnel két nap előprodukciós munkát végeztünk a stúdióban, ahol meghallgatta a demókat és megtette az első javaslatait. Néhol lerövidített részeket, feszesebbé tett bizonyos tempókat, és összességében sokkal jobbá tette a dalokat. Szóval Jasonnek mindenképpen komoly szerepe volt a dalszerzésben, de Tim és Steve szintén előálltak néhány nagyszerű ötlettel a stúdiómunka folyamán.
Egy mondatban miként tudnád megfogalmazni a lemez lényegét?
Egy zúzós heavy metal album, amit heavy metal rajongók készítettek heavy metal rajongóknak.
Mik a fő különbségek és hasonlóságok, ha összehasonlítod a Charred Walls Of The Damned-et a korábbi csapataiddal?
Steve-vel és Timmel már játszottunk együtt az Iced Earthben, Steve és én együtt zenéltünk a Control Deniedban, és Jason volt a producere egy későbbi csapatom, a Burning Inside második lemezének. Szóval mindnyájunkat szoros zenei kötelékek fűznek össze. Leginkább azt tudnám mondani, hogy mindenkire hatottak azok a csapatok, amelyekben megfordult. Biztos vagyok benne, hogy a Charred Walls Of The Damnedben egyaránt találni olyan elemeket, amik a Burning Inside-ra, a Deathre, az Iced Earthre, sőt, a Judas Priestre emlékeztetnek. Persze különbségek is vannak, hiszen a Burning Inside-ban például death metalos ének volt, míg ebbe a csapatba tényleg dallamos vokálokat szerettem volna. Olyanokat, amik mellett a szövegek is érthetők, mivel ezeken is igen keményen dolgoztam, fontos volt, hogy mindenki értse őket. Ami a többit illeti, az Iced Earthben például nem voltak blastbeatek a zenében, itt azonban mindenképpen akartam ilyeneket is, mert fantasztikusan szólnak.
Van kedvenc dalod a lemezről?
Mindet nagyon szeretem, mivel én írtam őket, tehát baromi nehéz választani közülük csak egyet... Ha mégis meg kellene neveznem egy favoritot, talán a Voices Within The Walls lenne az. Imádom benne a refrént, mert roppant dallamos és fogós.
Nem tűnik túl egyszerűnek, hogy turnéra induljatok, hiszen rengeteg egyéb elfoglaltságotok is van. Látsz esélyt arra, hogy összejöjjön egy rövidebb kör vagy legalább néhány fesztiválfellépés?
Valóban nagyon elfoglaltak vagyunk, de mindenképpen szakítunk majd időt koncertezésre. Alig várom, hogy végre útra keljünk, mert iszonyatosan szeretném már élőben nyomni ezeket a nótákat! Azt hiszem, leginkább az egy-két hetes rövid kis turnék és pár fesztiválbuli fér majd bele az időnkbe. Tárgyalásban állunk néhány szervezővel, vagyis nyárra már formálódik a menetrend. Baromi izgatott is vagyok miatta!
Kicsit beszéljünk a régi dolgokról is! Kik voltak a fő hatásaid dobosként? Egyáltalán mikor kezdtél el dobolni?
1984-ben, tízévesen. 1984 fantasztikus év volt a metalban, akkor hallottam először az Iron Maiden Powerslave-jét, a Quiet Riot Metal Health-jét, a Twisted Sister Stay Hungryját és persze az 1984 lemezt a Van Halentől. Amikor meghallottam a Hot For Teacher dobbevezetőjét, azonnal tudtam, hogy nekem egyszerűen muszáj dobolnom! Szerencsére éppen abban az évben lettem ötödikes, és a sulimban akkortól kezdve lehetett zenei tagozatos képzésre jelentkezni. Amit az iskolában tanultam, komoly alapozást jelentett, különösen az a tudás, amit a suli felvonulózenekarában szedtem magamra. Imádtam ott játszani. Még ma is egy csomót olvasgatom a régi felvonulózenekari könyveimet, a pergőről elég sokat lehet tanulni belőlük. A kedvenc dobosaim Alex Van Halen, Nicko McBrain, Mikkey Dee, Shannon Larkin, Dave Lombardo, Pete Sandoval, Alex Marquez, Sean Reinert, Gene Hoglan és Fred Estby, ők mind nagy hatást gyakoroltak rám dobosként.
Az első ismert bandád az Acheron volt. Hogy talált meg Chuck Schuldiner a Deathbe? Emlékszel az első találkozásotokra?
Egy orlandói könyvesboltban találkoztunk először 1996-ban. 1989 óta Death fanatikus voltam és Chuck volt az egyik bálványom, így aztán baromira izgultam, de végül összeszedtem a bátorságomat, és odamentem hozzá beszélgetni. Nagyon kedves volt, úgy fél órát dumálgattunk a metalról meg mindenféléről. Az orlandói metal színtér elég kicsi volt akkoriban, mindenki ismert mindenkit, így aztán ahogy bekerültem a helyi vérkeringésbe, Chuckkal is rendszeresen találkoztam, és jól összebarátkoztunk. Utána amikor dobost keresett, már természetesen adta magát, hogy én is elmentem a meghallgatásokra, és 1997-ben meg is kaptam a melót. Egy igazi álom vált akkor valóra, hiszen a Death volt a kedvenc bandám.
Milyen emlékeket őrzöl a The Sound Of Perseverance lemez elkészítéséről? Milyen volt egy olyan zenei zsenivel együtt dolgozni, mint Chuck? Egyáltalán nyitott volt az ötleteidre?
Leírhatatlan volt együtt zenélni vele. Nemcsak a legtehetségesebb ember volt, akit csak valaha ismertem, de a legkedvesebb, legbarátságosabb is egyben. A The Sound Of Perseverance lemez nagyon jó hangulatban készült, remekül mulattunk közben, és hihetetlen volt figyelni, ahogyan Chuck alkot. Ahogy mondod, valóban zseni volt, óriási inspirációt jelentett a közelében lenni. Az album dalai majdnem egy évig formálódtak a felvételek előtt, így mire bevonultunk a Morrisoundba, szuper-feszesen nyomtunk mindent, szóval maga a rögzítés tényleg gyorsan és gördülékenyen haladt. Ha jól emlékszem, az összes sávomat felnyomtam két vagy három nap alatt... Ami a kérdés másik részét illeti, Chuck végig nyitott volt mindenki ötleteire. Gyakran szólt oda nekem, hogy nyomjak valami jó őrült témát, ami mindig roppant izgalmas kihívásnak számított dobosként. 
Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor a Spirit Crusherben összeállt a dob-basszus rész: mindannyian nevettünk, mert annyira hibbant volt az a téma. Egyszerűen imádtuk!
Később a Control Denied projektben is együtt játszottatok. Tudom, hogy vannak majdnem komplett dalok, amiket rögzítettetek, de soha nem kerültek napvilágra.
Látsz esélyt arra, hogy végre megjelenjenek ezek a felvételek?
Igen, idén mindenképpen befejezzük az albumot! Adódott némi jogi vita a régi lemezcéggel, de ez mára megoldódott, szóval végre nekiláthatunk a lemez befejezésének. Beszéltem már a dologról Chuck családjával, Jim Morrisszal, Tim Aymarral, Shannon Hamm-mel és Steve DiGiorgióval, és mindannyian azon leszünk, hogy mielőbb elkészülhessenek a dalok. A dobokat és Chuck gitárrészeit már 2000-ben teljes egészében rögzítettük, szóval az alapok adottak. Ez is egy olyan dolog, ami roppantul izgatja a fantáziámat.
Milyen ember volt Chuck a magánéletben? Van valami olyan emléked róla, amire különösen szívesen tekintesz vissza?
Nagyon barátságos és gondoskodó. Imádta a családját és hatalmas heavy metal rajongó volt. A legkedvesebb emlékem róla talán az, amikor egy Death próba után elmentünk hozzá, ő meg csirkét sütött, adott nekünk a házi készítésű söreiből, és a '80-as évek heavy metal lemezeit hallgattuk bakeliten. Chuck fantasztikus szakács volt, így aztán életre szóló élmény volt a főztjét enni és a saját remek sörét inni, miközben olyan albumok szóltak, mint a Watchtower Energetic Disassemblyje, a Riot Thundersteelje vagy King Diamond Fatal Portrait-je. Chuck volt egyébként a legelkötelezettebb heavy metal fanatikus, akivel csak valaha is találkoztam. Mindent tudott az összes bandáról, az összes albumról. Minden nap gondolok rá, és nagyon hiányzik.
És milyen érzésekkel tekintesz vissza az Iced Earthben eltöltött éveidre?
Nagyon szerettem ott dobolni, mindenkivel jó barátok lettünk a csapatból. Büszke vagyok azokra a lemezekre is, talán a Horror Show a kedvencem közülük. Eleve nagy horror-rajongó vagyok, szóval már attól totálisan lázba jöttem, amikor Jon Schaffer először elárulta nekem, hogy épp egy horror-témájú lemezen dolgozik, aminek a címe is Horror Show lesz. Szintén nagyon szerettem Jonnal és Hansi Kürsch-sel turnézni a Demons & Wizardsban 2000 nyarán. Óriási turné volt, elég, ha csak annyit mondok, hogy játszhattunk az Iron Maidennel is az olaszországi Gods Of Metal fesztiválon több mint 20 ezer ember előtt!
Ha az összes eddigi albumon végigtekintesz, amin csak játszottál, meg tudsz nevezni közülük egy kedvencet?
Kedvencet nem tudok mondani, mindet nagyon szeretem. Dobosként ugyanakkor talán a The Sound Of Perseverance-re vagyok a legbüszkébb. Óriási megtiszteltetés volt játszani azon a lemezen, hiszen nemcsak a Death-nek, de a Death-ben előttem játszó dobosoknak, Sean Reinertnek és Gene Hoglannek is hatalmas rajongója voltam. A dobolásomra is nagyon büszke vagyok azon a lemezen. Zenészként ugyanakkor a Charred Walls Of The Damned-et emelném ki, mert ez az első album, ahol én írtam a zenét és a szövegeket. Nagy büszkeséggel tölt el az a fogadtatás is, amiben a rajongók részesítik a lemezt a világ minden táján.
Melyik volt életed legjobb koncertje rajongóként?
Talán amikor középiskolás koromban együtt láttam a Judas Priestet, a Megadeth-t és a Testamentet Kansas Cityben. A legjobb sulis haverjaimmal mentünk el a bulira, és szétrobbant az agyunk attól, amit láttunk! A Priest a Painkillerrel, a Megadeth a Rust In Peace-szel, a Testament pedig a Souls Of Blackkel turnézott, hihetetlen volt! Szintén nagyon emlékezetes volt az is, amikor élőben láttam a Souls At Zerót. Ez a banda azelőtt Wrathchild America néven futott, minden idők egyik legnagyobb kedvencének számítanak nálam. A buli közben beüvöltöttem, hogy Silent Darkness, és csak a kedvünkért elnyomták a nótát! Azt mondták, akkor több mint hat éve nem játszották már, de mégis előszedték direkt nekünk!
Melyik zenekarnak kellene feloszlania?
A New Kids On The Blocknak. Nemrég csináltak egy újjáalakuló turnét, amit mindenki magasról leszart...
Mi minden idők három legjobb lemeze?
King Diamondtól a Them, a Nevermore-tól a Dead Heart In A Dead World és a Coheed And Cambriától az In Keeping Secrets Of Silent Earth: 3.
Mi az élet értelme?
Hogy kedvesen és tisztelettel bánj az emberekkel, és próbáld magad olyan jól érezni abban a kis időben, ami adatott nekünk a Földön, amennyire csak tudod. Minden napra úgy tekints, hogy simán lehet az utolsó is. És hallgass annyi heavy metalt, amennyit csak tudsz!
