Shock!

A 44 éves Gene Hoglan - beszédes becenevén The Atomic Clock - a metal műfaj egyik legelismertebb dobosa, aki – többek között – olyan zenekarok fényét emelte hihetetlen technikás és intenzív játékával, mint a Dark Angel, a Death, a Strapping Young Lad, a Testament, a Dethklok vagy a Fear Factory. Hoglan dobolása idén két kiemelt fontosságú albumon is hallható lesz, a Testament The Dark Roots Of Earth és a Fear Factory The Industrialist lemezein, de miután egészen váratlanul lehetőségünk nyílt vele beszélgetni egy alaposat, természetesen nemcsak ezekről kérdeztük ki a rendkívül kedélyes, szerény és udvarias zenészt.

Pár napja fejeződött be az Anthrax, a Testament és a Death Angel közös amerikai turnéja, ami elég különlegesen alakult számodra, hiszen több koncertet nemcsak a Testamentben, hanem az Anthraxben is te doboltál le, miután Charlie Benantének haza kellett repülnie édesanyja halálos ágyához. Csináltál már korábban valaha ilyesmit?

Néhányszor azért akadt rá példa. Ha jól emlékszem, legutóbb talán az amerikai Sounds Of The Underground turnén játszottam két műsort, ahol eredetileg a Strapping Young Lad tagjaként vettem részt, ám hirtelen kidőlt az Opeth akkori dobosa, Martin Lopez. Kora délután jöttek oda hozzám a srácok, hogy nem tudnám-e elvállalni az ő bulijukat is... Leültünk egy iPoddal – vagy talán még CD játszó volt? –, és elkezdtem megtanulni a nótákat, este pedig már én doboltam náluk. A mostani eset az Anthraxszel kicsit más volt, de valahol hasonló. Ezúttal például mindenképpen több időm jutott a felkészülésre. Charlie Benante hétfőn kért meg, hogy ugorjak be a helyére, és azt hiszem, pénteken doboltam először én náluk.

Ezúttal hogyan készültél fel?

Odaálltam a koncerteken Charlie cucca mögé, készítettem pár videófelvételt az iPhone-ommal, és utána elsősorban ezeket tanulmányoztam. Igazság szerint a lemezverziókat simán el tudtam volna nyomni enélkül is, hiszen ismerem a nótákat, Charlie azonban élőben sok mindent másképp játszik, mint az albumokon. Én pedig szerettem volna hű lenni ezekhez a trükkökhöz is. Összességében komoly kihívást jelentett számomra ez az egész, de egyben nagyon jó, gazdagító élménynek is bizonyult.

Dobosként mennyiben igényel más felfogást a Testamentben és az Anthraxben játszani?

A korai Testament dalok dobtémái nem túl bonyolultak. Ettől még persze nagyon jók, de a régi lemezeiken nem komplikálták túl a dobokat. Igazi kihívást a későbbi idők nótái jelentenek náluk: azok, amik akkor születtek, amikor egy ideig John Tempesta játszott náluk, meg a legutóbbi anyag Paul Bostaph-féle dolgai. És természetesen a Dave Lombardóval felvett témák. Na, ott aztán tényleg akadnak durva megfejtések! Az Anthraxnél ezekhez képest eleve más a megközelítés, hiszen mindig is Charlie volt a zenekar fő dalszerzője, így aztán maguk a nóták is sokkal dob-orientáltabbak, mint a Testamentben, a dobokhoz igazodnak a riffek, és így tovább. Összességében mindkét bandában nagyon jó játszani, arról nem is beszélve, milyen jó érzés volt megtapasztalni, hogy simán le tudok nyomni egymás után két bulit! Tudod, nekem igazából nem jelent problémát a játék, és az sem, hogy átállítsam az agyamat egyik csapat hullámhosszáról a másikra. Voltak idők, amikor egymás után három-négy próbám volt három-négy különböző zenekarral, vagyis abszolút hozzászoktam az ilyesmihez.

Szereted amúgy Charlie stílusát?

Ó, hogyne, nagyon is! Mindig is a Big Four igazán rokonszenves dobosai között tartottam számon. Nagyon izgalmas megoldásokat alkalmaz, és természetesen én is rengeteget hallgattam a klasszikus Anthrax lemezeket. Nem mondom, hogy mindet, mert kicsit olyan vagyok, hogy addig tudok igazán lelkesedni valamiért, amíg az undergroundban marad. Nyilván később is elismerem, de miután egy zenekar kinövi magát, általában új kedvenceket keresek magamnak... Az Anthrax mindig is minőségi zenét játszott, ehhez nem fér kétség. Az Among The Living például totális klasszikus, de még a State Of Euphorián is akadtak baromi nagy pillanatok. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is alkalmam nyílik majd dobolni náluk, így nagyon megtisztelő, hogy Charlie engem kért fel a beugrásra ebben a nehéz helyzetben. Abszolút megértettem, milyen kemény dolgokon megy keresztül Frankkel együtt, és mindenképpen segíteni akartam nekik. (Frank Bello, az Anthrax basszusgitárosa Benante idősebb nővérének fia, vagyis Charlie elhunyt édesanyja egyúttal az ő nagymamája is volt – D.Á.) És hát nyilván azt is számításba kellett venni, hogy amennyiben nem sikerül megoldani Charlie helyettesítését, az Anthraxnek haza kell utaznia, és azzal a turné is befejeződik... Ha pedig így történik, az a körúton dolgozó negyven-negyvenöt ember megélhetését is veszélybe sodorta volna. Személyes felelősségemnek éreztem, hogy ne így történjen, és mindenkinek segítsek ezzel a beugrással.

Chuck Billy a múltkor azt nyilatkozta, örülnének, ha főállású tagként is csatlakoznál a Testamenthez. Mit gondolsz, van erre esély?

Olyan kérdés ez, amire egyelőre nem tudok válaszolni. Rengeteg elkötelezettségem van más zenekarok felé is, folyamatosan néznem kell a naptáraimat, össze kell egyeztetnem az egyes elfoglaltságokat. Tudod, amikor annak idején dobolni kezdtem, én is egy nagy bandában szerettem volna játszani, mint mindenki más. Aztán ahogy az élet másképp alakult, új célt tűztem ki magam elé: sokkal inkább Tommy Aldridge vagy Cozy Powell lett a minta, akik rengeteg helyen doboltak, és mindig volt melójuk a szakmában. És ugye ahogy a mondás is szól, vigyázz, mit kívánsz, mert lehet, hogy egyszer valóra válik... Manapság mindig van elég munkám, szabadidőm viszont nem nagyon akad, mindenre meg kell találni a megfelelő időt. Ami a Testamentet illeti, imádom a srácokat, a banda zenéjét és azt az egész hangulatot, ami azzal jár, hogy náluk dobolok. Szintén fontos szempont, hogy anyagilag is megbecsülnek. Annak idején ez nem igazán volt perdöntő, hiszen az underground thrashben sosem volt sok pénz. Élveztem az életet, a zenét, és ha keveset fizettek érte, akkor keveset fizettek. De azért nyilván sokkal jobb, ha az ember korrekt fizetést kap a munkájáért. Vagyis a válaszom az, hogy ha az időm engedi, bármikor boldogan játszom a Testamenttel, a többit meg majd meglátjuk.

Egyszer régebben, egy rövid időre már voltál tag a bandában, és az akkor készült Demonic albumnál brutálisabb, súlyosabb Testament lemez sem azelőtt, sem azután nem született. Milyen lesz az új anyag, a The Dark Roots Of Earth?

Szaggató, súlyos Testament lemez ez is, de azért nem olyan durva, mint a Demonic. Engem inkább a The New Orderre emlékeztet a hangulata: gyilkos, ütős thrash. A srácok nagyon büszkék a dalokra, és meg is van rá minden okuk. Már a The Formation Of Damnation is óriási visszatérés volt, a Testament azonban mindig is igyekezett egyre jobb és jobb nótákat írni. Szerintem ezúttal is sikerrel jártak ezen a téren.

Melyik zenekarod jelenti egyébként a fő prioritást számodra?

Tudom, hogy Európában nem jelent túl sokat a Dethklok neve, az Egyesült Államokban viszont elég komoly zenekarnak számítunk. Leginkább talán ez a bandám pörög, mindenki tisztában van vele, hogy a Dethklokban játszom. Összességében egyébként mindig úgy állok a sok különböző felkéréshez, hogy senkit sem szeretnék bármitől is visszatartani. És persze igyekszem eközben magamat is boldoggá tenni.

A napokban fejeződtek be az új Fear Factory album munkálatai is. Ettől az anyagtól mit várhatunk?

Az album címe The Industrialist lesz, és amolyan igazi gyilkos Fear Factory cuccra kell számítani. A gépezet ismét beindul!

A Fear Factory hangzása védjegyszerű, és a dobtémáik is nagyon jellegzetesek azokkal a bizonyos kétlábdobokhoz passzintott ritmusgitárokkal. Mi az, amit te hozzá tudsz tenni a csapathoz?

Kezeket. Olyan kezeket, amik korábban nem voltak náluk. Ez a stílus egyébként sok szempontból rokon azzal, amit annak idején a Dark Angelben is csináltunk, ott is nagy hangsúly helyeződött a lábdobokhoz igazított riffelésre. Nyilván kicsit más a megközelítés, de a lényeg nagyon hasonló. Raymond Herrera hatalmas dobos, igazi nagymester, ha az általad is említett gépiesen zúzó, brutális kétlábdobos témákat vesszük. Mindemellett azonban ott van az embernek a felsőteste is, szóval miért ne használnám nagyobb súllyal a kezeimet? Egyébként meg imádok mások dobgépe lenni. Semmihez sem hasonlítható az az érzés, amikor valaki elém tesz egy témát, megkérdezi, el tudom-e játszani, én pedig rábólintok: persze! Jó ilyenkor látni az arcukon az elégedettséget. Megpróbálok mindenki számára kényelmes helyzetet teremteni, hadd érezzék csak úgy, hogy a határ a csillagos ég.

Technikailag melyik lemezed jelentette a legnagyobb kihívást számodra?

Hmm, ez nehéz kérdés... Fizikailag a Death Symbolic albuma állított a legkeményebb próbatétel elé, ugyanis a stúdiózás előtti napon edzettem egy kicsit, és közben állatira meghúztam a hátamat. A játékomat mindez nem érintette igazán, mert ülő helyzetben nem fájt annyira, de Chucknak és a dobtechnikusunknak kellett minden egyes alkalommal odatámogatnia a dobcucchoz, majd utána átvinni máshová. Emiatt tehát erre emlékszem vissza a legnehezebb próbatételként. Zeneileg egyébként a Mechanize is kemény meló volt, és a Strapping Young Lad albumokon is igencsak oda kellett tennem magamat. Általában mindig igyekszem kiszolgálni a dalokat – így volt ez a Strappingben is, miközben igazi káoszt teremtettünk.

Az imént említetted a Dark Angelt. Az előző évtized első felében volt egy rövidebb újjáalakulásotok, azóta azonban semmi. Mit gondolsz, lesz még valaha folytatás?

Sosem mondom azt, hogy soha, mindig nyitott vagyok az értelmes dolgokra. A Dark Angelnél akadtak bizonyos tényezők, amik miatt nagyon komoly kihívás lett volna a további közös munka, de ha felmerül majd az igény a folytatásra, bármi lehetséges. Nézd, én alapvetően előre szeretek nézni, nem a múltba, és ezzel nem mindenki van így. A Dark Angel egy idő után az én zenekarommá fejlődött, és az adott ponton helyesebbnek tűnt inkább a jövőre koncentrálni, mintsem ismét megpróbálni megélni az egyébként tényleg dicsőséges múltat. De mondom, mindenre nyitott vagyok, ami jó, legyen az akár huszonöt éves projekt, akár a jövő év projektje. A Dark Angelnél pedig fokozottan igaz, hogy soha nem lehet semmit előre kiszámítani.

Melyik Dark Angel lemezre vagy a legbüszkébb?

A Darkness Descends egyértelmű klasszikus, ráadásul az volt az első anyagom a bandával, így érthető, hogy a mai napig nagy kedvencem. A másik favorit pedig a Time Does Not Heal. A Leave Scars dalai is jók voltak, de a produkciós munka pocsékul sikerült, méghozzá a mi hibánkból. Így aztán a Time Does Not Healt már Terry Date-tel csináltuk meg, és ez bizony hallatszott is a végeredményen. Más kérdés, hogy utána nem sokkal vége lett a bandának, de amit az Individual Thought Patternsen és a Symbolicon játszottam, az sok szempontból e korszak folytatását jelentette. Persze nyilván utólag az ember sok mindent már másképp csinálna, én is így vagyok ezzel: néha megkérdezem magamtól, valóban szükséges volt-e hét perc feletti nótákat írnom, de hát ez a fiatalság egyik szépsége. Nincsenek szabályok, csakis azt teszed, amit helyesnek érzel.

Ha már szóba hoztad a banda első feloszlását: igazából sosem értettem, miért nem te kerültél akkor a Slayerbe, hiszen Dave Lombardo nagyjából akkoriban lécelt le tőlük. Jól ismeritek egymást, ráadásul nyugodtan mondhatjuk, hogy ti ketten vagytok a thrash műfaj legemblematikusabb dobosai. Fel sem merült, hogy te ülj be Dave helyére?

Időben valóban egybeesett a két dolog, a Dark Angel ugyanis nagyjából két héttel azután oszlott fel, hogy Lombardo kilépett a Slayerből. Nekem viszont akkoriban úgy tűnt, hogy a srácok nagyon eltökéltek Paul Bostaph bevételét illetően. Úgy tűnt, mindent elrendeztek annak érdekében, hogy ő kerüljön Dave helyére. Amikor később, a Divine Intervention periódus után Paul egy rövid időre kilépett a csapatból, már volt egy meghallgatás, ahová engem is lehívtak több más jelölt mellett. Akkor viszont Jon Dette kapta meg a melót, és meg is érdemelte, mert nagyszerű munkát végzett, remekül játszotta a nótákat. Tehát én is zenéltem akkor velük egy kicsit, de az az igazság, hogy Dave Lombardo manapság jobb, mint valaha, és az a hely egyértelműen az övé. Én magam is nagy rajongója vagyok. És most komolyan: mennyire döbbenetes már, hogy valaki manapság komolyabb formában van, mint fiatalon? Dave egyértelműen újból és újból felülmúlja önmagát. Csakis csodálni tudom ezért.

A mai dobosok közül kiket szeretsz még?

Rengeteg nagyszerű dobos dolgozik manapság. Tomas Haake a Meshuggah-ból talán a legnagyobb, legjobb metal dobos napjainkban. Szeretem még Derek Roddyt, Sean Reinertet, Mario Duplantiert a Gojirából, Martin Axenrotot az Opethből... A Watershed például minden idők egyik legjobb metal albuma számomra. Persze néha én is összezavarodom, ha meghallgatok egy lemezt: vajon tényleg a dobos játszik, vagy csak komputerekkel tolták össze az egészet? Az ilyesmit sosem lehet biztosan tudni, de a felsorolt muzsikusok élőben is mindannyian hozzák a szükséges színvonalat. Igyekszem egyébként annyi zenét meghallgatni, amennyit csak lehet, bár az utóbbi hetekben elég kevés időm jutott erre, hiszen a Testamenttel is előszedtünk olyan nótákat, amiket előtte nem igazán próbáltunk össze. Ezeket ilyenkor a busz hátuljában kell megtanulnom. És ugye ott voltak az Anthrax dalok is, de hát erről már beszéltünk.

Ha csak egy dobost nevezhetnél meg örök kedvencedként, ki lenne az?

Stevie Wonder.

Na, erre a válaszra nem számítottam!

Persze, mert a legtöbben elsősorban énekesként ismerik őt, és fogalmuk sincs róla, hogy a lemezein rengeteg hangszeren ő játszik. Többek között a dobokon is. Méghozzá hogyan! Stevie Wondernek valami elképesztő érzéke van az ízes doboláshoz. Olyan figurákat talált ki a nótáihoz, amelyek hallatán az ember azt hiszi, hogy a Marsról jött. Egyszerre csodálatos és roppant módon kimunkált témák ezek, amik egy átlagos dobosnak soha az életben nem jutnának eszébe, annyira eltérnek a szokványostól. Rengeteget lehet tanulni tőle. De ha már itt tartunk, én egyébként mindenkitől igyekszem tanulni. Nemcsak a jó dobosoktól, hanem a rosszaktól is, ugyanis bármilyen furcsán hangzik, ez is lehetséges. Ha például valaki rengeteget variál és pörget, de közben képtelen pontosan tartani az ütemet, tőle azt tudod eltanulni, hogyan ne játssz úgy, mint ő.

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Ahogy már mondtam, az egyik mindenképpen a Watershed. A második legyen a Cyclone Temple I Hate Therefore I Am albuma, amit ma már nem ismernek túl sokan, pedig hihetetlenül gyilkos anyag, az énekesük pedig egészen elképesztő volt. A harmadik pedig az Artillery Terror Squadja. De mondhattam volna a Gojira From Mars To Siriusát is... Sőt, igazából sok lemezt azok közül is felsorolhatnék, amiken én magam játszottam, ezeken ugyanis olyan metal hallható, amiket én magam is imádok. A Strapping Young Lad például a létező legjobb metalban utazott, a City vagy az Alien egyaránt óriási albumok, de még a csirketollas lemezen is hihetetlenül jó nóták szerepeltek. Mindig is imádtam Devin Townsenddel dolgozni, életem egyik nagyon szép periódusaként gondolok vissza azokra az időkre, amiket együtt töltöttünk. Jed Simonnal is remekül kijöttünk.

Mi az élet értelme?

Két szóban tudom összefoglalni: légy boldog. Élj és cselekedj úgy, hogy légy boldog, ennyi a lényeg. Tudom, ezt nem mindenki érti: azt mondják majd, mi ez a „légy boldog" szarság, számomra azonban akkor is ez a legfontosabb.