Shock!

Jeffrey Dunn, azaz Mantas nagyjából tizenhét éves volt, amikor történelmet írt Venom nevű zenekarának első két lemezével, az 1981-es Welcome To Hell-lel és az 1982-es Black Metallal. A Newcastle-ból elszármazott istentelen trió alapvető szerepet játszott a thrash, black és death metal stílusok kialakulásában, és ugyan fénykoruk viszonylag rövid ideig tartott, hatásuk és jelentőségük máig érezhető. Mantas jelenleg egy Mpire Of Evil nevű csapatban zenél, amit két későbbi venomos kollégájával, Tony „The Demolition Man" Dolan énekes/basszerrel és Anthony „Antton" Lant dobossal alapított. A trió első albuma, a Hell To The Holy hamarosan a boltokba kerül az olasz Scarlet Records gondozásában, és noha Antton januárban kilépett a csapatból, a gitáros terveinek ez sem vethet gátat. Mindez jó apropót jelentett arra, hogy miután ősszel sikerült beszélnünk az ős-Venom másik főarcával, Cronosszal, most a rendkívül barátságos, bőbeszédű Mantasszal is elcsevegjünk egy kicsit. A „kicsit" persze relatív – a gitáros közvetlenségére jellemző, hogy közel egy órán keresztül állt rendelkezésünkre a legkülönbözőbb témákban, az Mpire Of Eviltől a Venomon át egészen a Scooterig...

Jeff, először is hadd fejezzem ki elismerésemet, nagyon bejön a lemezetek. Semmi matek, csak metal...

Ó, köszönöm! Örülök neki, hogy tetszik. Ahogy nézem, eddig szinte mindenki elégedett az anyaggal, gyakorlatilag csak kedvező kritikákat kapunk rá. És valóban annyi volt a célunk vele, hogy nyers, egyenes heavy metalt játsszunk rajta. Én is úgy gondolom, hogy elég jól összejött a dolog...

Néhány napon belül kezdődik az amerikai turnétok az Onslaught társaságában. Ki fog dobolni a koncerteken Antton helyén?

Egy Jackson nevű srác az új dobosunk, akit a Beyond The Grave nevű bandából igazoltunk le. Nem hiszem, hogy ismered őket, mert elsősorban Angliában voltak aktívak. Jackson jóval fiatalabb nálunk, és félelmetesen lehengerlő dobos. Pár hónapja láttam először egy koncerten, és már akkor megállapítottam, hogy kurva jól játszik. Amikor Antton kilépett, tulajdonképpen egyből rá gondoltam. Megkerestem, de nem mondtam el neki részletesen, mit akarunk. Azt persze tudta, ki vagyok, de anélkül jött le próbálni, hogy pontosan beavattam volna a részletekbe. Miután kiderült számára, hogy az Mpire Of Evilbe keresünk dobost, ráadásul hamarosan amerikai turnéra indulunk, már nem kellett túl sokáig győzködni! (nevet) Állati tehetséges és céltudatos zenész, ráadásul emberileg is tökéletesen passzol közénk. Ez már csak azért is nagyon fontos, mert Tonyval harminc éve barátok vagyunk. Mindannyian nagyon várjuk az amerikai turnét, meg persze a folytatást is. Április első felében térünk vissza Angliába, utána pedig egy olasz promóciós körútra indulunk. Itt lesz egy-két rádiós műsor, még akusztikus jellegűek is, de Milánóban is koncertezünk majd. Utána pedig jön az európai fesztiválszezon, ahol pár helyen mi is ott leszünk. Annyit akarunk turnézni, amennyit csak lehet.

És miért lépett le Antton alig valamivel a lemez kiadása előtt?

Pontosan a fentiek miatt. Nemrég alapított családot, kicsi gyerekei vannak, ráadásul egy másik zenekarban is érintett, és nem számított arra, hogy ennyire aktívan mozgunk majd az Mpire Of Evillel. Tony és én azonban elkötelezettek vagyunk amellett, hogy tényleg pörgessük a bandát, és a Venom öröksége lehetővé is teszi számunkra mindezt. Idén megalapozzuk a zenekar dolgait, jövőre pedig jöhetnek a nagyobb szabású húzások. Itt most tényleg minden egy irányba halad: nincs feszültség, közösek a célok.

Honnan jött az ötlet, hogy pont Tonyval alapíts új csapatot?

Nagyon hosszú közös történelmünk van Tonyval (a jobboldali képen), és tudni kell, hogy amikor félbeszakadtak az együttműködéseink, annak sosem személyes vagy zenei okai voltak, hanem mindig külső tényezőkön buktak a dolgok: a menedzsmenten, a kiadón... Amikor annak idején befejeződött az együttműködésünk a Venomban, az is teljesen közös döntés eredménye volt. Rengeteg szarság szakadt ránk akkoriban, aztán egy ponton egymásra néztünk, és azt mondtuk: ebből elég volt, ez az utolsó koncert. És utána haza is mentünk. Tudod, amíg az ember fiatal, addig nem foglalkozik egy csomó mindennel, később azonban már nem hajlandó mindent elvállalni a legocsmányabb körülmények közepette... De továbbra is nagyon jóban maradtunk. Az Mpire Of Evil gyökerei pedig egy otthoni, newcastle-i jótékonysági koncertig nyúlnak vissza, amit egy helyi DJ barátunk javára rendeztek. A srác rengeteget tett a metalért annak idején Északnyugat-Angliában. Itt eredetileg egy német dobossal és basszerrel léptem volna fel, ők azonban végül egy sérülés, illetve más elfoglaltság miatt nem tudták vállalni a koncertet. Dobosként először Nick Barkerre gondoltam, ő viszont nem ért rá. Így került a képbe Antton, aki akkoriban lépett ki a Venomból. Előzőleg beszéltünk is a döntéséről, eléggé hasonló okok miatt dobbantott, mint annak idején én is... Tony meghívása is adta magát a jó viszony okán, de egy koncerten túlmenően nem gondolkodtunk további aktivitásokban. Anttonnal és Mike Hickey-vel viszont elkezdtem zenélni. Talán tudod: annak idején, a '86-os kilépésem után Mike volt a Venom gitárosa (és egy rövid ideig a 2000-es évek második felében is zenélt Cronosékkal – D.Á.). Ekkoriban született például a Hell To The Holy nótánk is, ami aztán a lemez címadója lett. Akkor már éreztük, hogy ebből lehet valami, így végül megint felhívtam Tonyt. Először azt hitte, viccelek, de azért egyből igent mondott! Mike végül nem maradt velünk, de a zenekar addigra már összeállt. Először Primevil néven futottunk, majd már Mpire Of Evilként. Ahogy mondtam, itt most semmiféle külső erő nincs a képben, nincs nyomás, abszolút baráti a légkör, és mindent csak azért csinálunk, mert élvezzük a zenélést egy olyan bandában, amire büszkék vagyunk.

Ahogy te is mondod, a venomos múlt miatt fokozott figyelem övezi a bandát, zeneileg azonban szerintem vannak különbségek az Mpire Of Evil és a jelenlegi Venom között.

Az első pillanattól kezdve megkötések nélkül akartunk dolgozni. Amikor a Venom annak idején elindult, nem éreztünk túl sok rokonságot a '80-as évek elejének többi zenekarával, márpedig akkoriban minden zenét heavy metalnak hívtak, amit hosszú hajú zenészek játszottak gitárokon. Mi azonban mindenhonnan kilógtunk: imádtuk a Judas Priestet, a KISS-t, a Motörheadet, de mindegyiknél gyorsabbak, hangosabbak, súlyosabbak voltunk. Éppen azért kezdtük el magunkra használni a black metal megnevezést, hogy megkülönböztessük magunkat másoktól. Ez sikerült is, csak aztán mások is átvették ezt a megjelölést, így aztán a black metal elindult a maga útján, és átalakult. Ma már egész mást értünk black metal alatt, mint akkoriban, és közben kialakult egy sor más stílus is a death metalon át a legkülönbözőbb ilyen-olyan metal irányzatokig. Így aztán ha ma valaki megkérdezi tőlem, milyen metalt szeretek, mindig csak forgatom a szemeimet: mi a szarról beszélsz? (nevet) A Dimmu Borgirt például nagyon bírom, talán ők a kedvenc black metal csapatom, de az igazság az, hogy az én szívem máig is az old school zenékért dobban meg. Tudod, én az a fajta arc vagyok, akinek a metal a Judas szóval kezdődik, és a Priest szóval zárul! (nevet) Lehet, hogy arrogánsan hangzik, de az Mpire Of Evilnél pont az volt a célunk, hogy ismét egyesítsünk mindent. Úgy álltunk hozzá, hogy félre a skatulyákkal, félre a címkézéssel, játsszunk heavy metalt a saját szabályaink szerint, amibe minden belefér, ami csak tetszik nekünk. Zéró kibaszott toleranciával, mindenféle megalkuvás nélkül. Ha valami bejön nekünk, azt felvesszük, tökmindegy, milyen stílusú az adott ötlet. Csak az számít, hogy beindulunk-e tőle vagy sem. Így pedig előbb-utóbb az Mpire Of Evil is kialakítja majd a saját irányzatát. Ha például meghallgatod a Devil nótát a lemezről, egy déli bluest hallasz. Ez a mi kis saját tisztelgésünk Robert Johnson munkássága előtt, mert igazából minden innen ered. Úgy értem, a Venom az ördögről énekelt, de nem mi voltunk az elsők, hiszen ott volt előttünk a Black Sabbath. És nem is ők kezdték, hiszen már jóval előttük is ott voltak ezek az arcok, akik ültek a tornácon egy gitárral, és nyomták a bluest az ördögről. Nincs új a nap alatt: a metal a bluesból ered, mint ahogy minden pentaton skálákra, hármashangzatokra épülő muzsika. Úgy veszem észre, ezt a sokszínűséget a recenziókban is ki szokták emelni, és ennek nagyon örülök.

Mit gondolsz, mit szólnak majd az egykori venomos kollégáid ehhez a lemezhez?

Halvány fogalmam sincs! Nem vagyunk kapcsolatban egymással... Cronosszal utoljára 2005-ben beszéltünk, akkor is telefonon, mert felhívott, hogy megkérdezze: engedélyezem-e neki a Venom név használatát. Állandóan mindenki kérdezgeti, hallottam-e ezt vagy azt, láttam-e a YouTube-on ezt vagy azt, és mindig meglepődnek, amikor nemmel felelek, pedig tényleg ez a helyzet. Hallottam pár részletet az új Venom lemezből itt-ott, de ennyi. Egyszerűen nem érdekel. Sokan szeretik úgy beállítani a mostani szituációt, hogy az Mpire Of Evil meg a mostani Venom rivalizáló zenekarok, de ez sem igaz. Én is boldog vagyok azzal, amit csinálok, és bizonyára Cronos is az. Abaddonról pedig még ennyit sem tudok, róla ugyanis tíz-tizenkét éve nem is hallottam semmit. Tudod, nekünk hármunknak a személyiségünk és a társadalmi hátterünk is olyannyira különböző, annyira távol állunk egymástól, hogy nem is vágyunk a másik társaságára. Mindig is rengeteg feszültség közepette dolgoztunk együtt, nagyon ingatag lábakon állt a kapcsolatunk.

Eszerint már a '90-es évek újjáalakulása sem ment egyszerűen a Dynamo főzenekaros fellépéssel meg a Cast In Stone lemezzel?

Olyannyira nem, hogy a dynamós bulinkat három éves szervezőmunka előzte meg, ugyanis egyikünk sem akart újjáalakulni! Először egy newcastle-i rockkocsmában találkoztunk, de már oda is úgy mentem el, hogy semmi kedvem az egészhez... Cronos már ott volt, amikor megérkeztem, és elég gyorsan kiderült, hogy ő sem akarja a dolgot. És Abaddon sem akarta. Utána még éveken át győzködtek minket, mire végül beadtuk a derekunkat. Az első bulink a Wâldrock fesztiválon gyakorlatilag az utolsó pillanatban jött össze 1995 nyarán, és csak utána egy évvel került sor a Dynamo headlineri fellépésre. De ott is körülbelül a színpadra menet találkoztunk először egymással... Azt a bulit egyébként mindannyian nagyon élveztük, és volt még néhány nagyon jó koncertünk az újjáalakulás után. Az athéni fellépésünkre például az egész reunion-periódus legjobbjaként emlékszem vissza, de hiába voltak kiváló lehetőségeink, addigra megint kiújultak a régi feszültségek. Nem véletlen, hogy a Resurrection album már Anttonnal készült el... Utána pedig egyszerűen megszűnt a kommunikáció a zenekaron belül. Ismerem magam, így aztán pontosan tudtam, mikor volt elég, és azt mondtam: bassza meg, ezt nem csinálom tovább.

A szavaidból arra következtetek, hogy a jövőben nem igazán valószínű a Cronos – Mantas – Abaddon felállású Venom újjáalakulása...

Ma is sokan kérdezik, hogy összeállunk-e még valaha, de most őszintén: minek? Már megcsináltuk egyszer, miért próbálkozzunk vele megint? Soha nem mondom semmire, hogy soha, de ha valaha is összejönne a dolog, annak kizárólag anyagi okai lehetnének. Csak hát őszintén szólva nem hinném, hogy milliók várnák visszafojtott lélegzettel a klasszikus Venom újjáalakulását... Inkább pár fanatikus rajongó vágyálmáról van szó. Szóval nem igazán hiszem, hogy valaha is újból összejönnénk.

1986-ban is az említett személyes problémák vezettek a távozásodhoz, vagy inkább zenei nézeteltérésekről volt szó?

Ha valaki megkérdezi, melyik Venom lemezeket szeretem a legjobban, mindig a Welcome To Hellt, a Black Metalt, a Prime Evilt és a Resurrectiont mondom. Ez a négy album így, ebben a sorrendben tökéletesen megmutatja, hogyan képzelem én el egy zenekar fejlődését. Sosem csináltam belőle titkot, hogy az At War With Satan és a Possessed albumokkal már a megjelenésük idején sem voltam maradéktalanul elégedett. Mindkettőn szerepeltek óriási momentumok, de összességében, lemezként nézve már korántsem volt ennyire rózsás a helyzet. Mindehhez pedig még hozzájöttek az emberi feszültségek is. 1985-ben már egy kibaszott cirkusz volt az egész zenekar, és mivel naivak, fiatalok voltunk, számos alkalommal brutálisan le is húztak minket. Így aztán amikor egyszer közölték velem, hogy megyünk turnézni Brazíliába meg Japánba, közöltem: szó sincs róla, én nem megyek sehová.

De alig három év múlva mégis visszatértél. Igaz, akkor meg már Cronos nem volt a bandában...

Akkor is elég hosszú időbe telt, mire rávettek, hogy ismét csatlakozzak a Venomhoz, és a menedzsmentnek elsősorban azzal sikerült rávennie, hogy Tony ott lesz. Ezek után mondtam nekik igent. Ekkor már elég komoly pánikban voltak, ugyanis határidőre le kellett szállítani egy új Venom lemezt, csak éppen nem volt senki, aki megírja! (nevet) De végül megcsináltuk a Prime Evilt, ami – ahogy mondtam – a mai napig az egyik kedvenc Venom albumom.

A köztes három évben pedig elkészítettél egy meglepően dallamos lemezt, amire senki sem számított tőled.

A mai napig nagyon szeretem a Winds Of Change album dalait. Arra is áll, ami az Mpire Of Evilre: mindenféle megkötés nélkül készült. Úgy éreztem magam, mint aki felszabadult a nyomás alól, és teljesen szabadon, remek hangulatban dolgoztam. Az akkori bandámmal kicsit elmentünk ebbe a jellegzetes '80-as évek-beli party rockos irányba, és minden pillanatát élveztem. A lemez egyébként elég jó fogadtatásra talált: kedvező kritikákat kaptunk rá, Tommy Vance (2005-ben elhunyt legendás brit rock/metal DJ és újságíró – D.Á.) is nyomatta a BBC-n, és néha még az MTV is játszott minket. Sokan a fejükhöz is kaptak: bazmeg, ez az ember tud gitározni! (nevet) Volt ebben némi lázadás is az ellen, ahogy azelőtt a világ tekintett rám. Nézd, csak ismételni tudom magam: engem a zene inspirál, mindegy, milyen stílusú. Rengeteg különböző hatásom van, és elsősorban dalszerzőnek tekintem magamat. Sokan el sem hiszik egyes ötleteimről, hogy tőlem származnak, amikor megmutogatom nekik ezeket... De most komolyan, miért ne írhatnék például balladákat? Egyszer vagyunk itt ezen a bolygón, így aztán ki kell élveznünk az élet minden egyes pillanatát, és azt kell csinálnunk, amitől jól érezzük magunkat. Engem például sosem érdekelt, hogy gitárhős legyek, mindig is a dalok izgatták a fantáziámat. Számomra a gitár egy eszköz, amelynek segítségével dalokat írhatok. Ha valaki megkérdezné, hogy mit választok: a világ legjobb, legfantasztikusabb gitárosa leszek, vagy kiváló dalszerző, gondolkodás nélkül az utóbbit választanám. A zene lényege ugyanis ez: fizikálisan és érzelmileg is hatni akarsz az emberekre. A gitár-gimnasztika távol áll tőlem. Félre ne érts: értékelem a virtuózokat, és egy percig sem akarok úgy tenni, mintha képes lennék arra, amire ők. De őszintén szólva nem is akarok képes lenni rá... Egyszerűen nem tudom magamat elképzelni, amint nyolc teljes órán át ülök egy szoba mélyén, és egyetlen kibaszott arpeggiót gyakorlok. Ennyi idő alatt dalokat is írhatok, amelyek hallatán az emberek a tánctérre pattannak, és rázni kezdik a fejüket. Mindenféle dalokat. És ettől még persze akármit is játszom, egész életemben Mantas maradok a Venomból, mint ahogyan Ace Frehley is örökre a KISS gitárosa lesz. Ezt nemcsak pontosan tudom, de büszke is vagyok rá. Nem is lehetne ez másképp, hiszen a Venomot annak idején én alapítottam, igaz, még más néven. Egy csomóan zenéltek a bandában, mielőtt összejött volna a legismertebb felállás: Dave Rutherford, Dave Blackman, Alan Winston... Aztán jött Clive Archer énekes és Abaddon. A többiek általában azért koptak ki mellőlünk, mert nem osztották az elképzeléseinket a jövőről, de a banda ettől még ugyanaz volt. Cronos azért passzolt közénk, mert hasonló volt a hozzáállása a dolgokhoz, mint nekünk, de ez csak később történt. A csapatot már Venomnak hívták, mire ő képbe került. Akár hiszed, akár nem, van olyan felvételem 1978-ból, amin ott szerepel a Raise The Dead és a Buried Alive, és Clive Archer énekli őket! Egy templomban vettük fel őket ráadásul...

Elég zsibbasztó belegondolni, hogy ha nincs a Venom, minden másképp alakul...

Valóban az, és ahogy mondtam is, hihetetlenül büszke vagyok a zenekar örökségére. Nagyon jó érzés volt látni, ahogyan szinte azonnal elkezdtek minket követni az emberek. Amikor a '70-es évek végén megláttam a színpadon K.K. Downingot a Judas Priestből, azonnal tudtam, milyen akarok lenni: totálisan K.K. alapján mintáztam meg a saját karakteremet, még a szőke haj is stimmelt! (nevet) Mások pedig a Venommal csinálták ugyanezt néhány évvel később. Rengeteg ajtót tártunk ki mások előtt is. Aztán persze ami nem halad előre, az egy idő után elpusztul, de hát erről már beszéltem az előbb... De azt például soha senki nem veheti el tőlünk, hogy a lemezünk alapján egy komplett stílus kapta a nevét.

A Metallica vagy a Slayer is bevallottan egész másképp szólt volna nélkületek...

Amikor legutóbb, 2009-ben a Metallica a Newcastle Arenában játszott, én is lementem a bulijukra. Huszonöt éve nem is találkoztunk... James, Lars, Kirk és Rob körbeálltak a backstage-ben, és kérdezgettek mindenféléről. Amikor a Venom szétesése jött szóba, James csak annyit mondott: mindegy, mi történt, azok a nóták óriásiak voltak. És ugyanaznap Robb Flynn is behívott az öltözőjükbe az előzenekar Machine Headből, hogy elmondja: ott volt a Venom első San Francisco-i koncertjén, és megveszett a bandáért... De ugyanezt mesélte Scott Ian és Charlie Benante is az Anthraxből, vagy Kerry King a Slayerből. Amikor hallgatom ezeket a lelkendezéseket, netán a kezembe kerül egy régi Metallica fotó, és látom rajta Dave Mustaine Venom pólóját, mindig roppant büszke vagyok, hogy ennyi embert érintettünk meg a dalainkkal. A Metallica például a mi vendégünkként játszott először Európában, sőt, a Slayerrel és az Exodusszal is turnéztunk közösen Amerikában. Róluk egyébként azt hittem, többre viszik majd a Metallicánál, de ez természetesen nem a Metallica ellen szól. Amit a Metallica elért, azt mindenkinek tisztelnie kell, és meg is érdemlik a sikereket. Ezt egyébként mondtam is Jamesnek. Sokat hallom én is, hogy így meg úgy szarok, meg eladták magukat, de ilyenkor mindig csak azt szoktam válaszolni: meg kell nézni, hány ezren őrjöngenek egy-egy koncertjükön...

És tőlem sem fogod megtudni! (nevet) Az a helyzet, hogy halvány fogalmam sincs, mert nekünk sem mondtak erről soha semmit. Nem kérdés, hogy sok lemezt adhattunk el, hiszen a Venom akkoriban nagy névnek számított, és a koncertjeinkre is rengetegen jártak. De pontos számot nem tudok neked mondani. Valaki garantáltan rengeteg pénzt keresett belőlünk, de az nem én voltam.

Pár évvel ezelőtt részt vettél egy igen érdekes turnén. Kevés metal gitáros mondhatja el magáról, hogy közösen dolgozhatott a Scooterrel...

(nevet) Tudtam, hogy erre rá fogsz kérdezni! A felkérés az akkori német menedzsmentemtől érkezett, ugyanis ők vitték akkoriban a Scooter ügyeit is. Ezt előzőleg egyébként nem is tudtam, mint ahogy magáról a Scooterről is csak annyi fogalmam volt, hogy nagyjából milyen vonalon mozognak. Ők azonban éppen egy heavy metal gitárost kerestek, aki elmegy velük turnézni, a közös háttér miatt pedig logikus volt, hogy először engem kérdeztek meg a menedzsmenttől. Először persze nem vettem komolyan a dolgot: basszátok meg, vicceltek, ugye? Kibaszottul biztos, hogy nem fogok turnéra indulni a Scooterrel! (nevet) Aztán valahogy mégis rádumáltak, hogy négy nótához felvegyek ezt-azt... Mondtam: ha ez így megfelel, beszéljünk róla, ha nem tetszik, felejtsenek el. De tetszett nekik, így aztán elkezdtem komolyan is gondolkodni a lehetőségen. Mindig is olyan ember voltam, aki imádja a kihívásokat, szóval végül azt mondtam: tegyünk egy próbát, ha nem működik, legfeljebb hazajövök... És úgy képzeld el, hogy végül életem egyik legszórakoztatóbb turnéja kerekedett ki a dologból. Végig nagyszerűen éreztem magam: hatalmas helyeken játszottunk óriási tömegeknek, akik az első pillanattól kezdve teljes nyitottsággal fogadtak. A legtöbb buli Németországban volt, de játszottunk Ausztriában és Svájcban is. Sőt, Mongóliába is eljutottam velük, ahol egy hatalmas futballstadionban léptünk fel teltház előtt.

Jól kijöttél a Scooter tagjaival?

Persze, teljesen jó arcok. Az a vicces az egészben, hogy totális rockrajongók! H.P. teljesen odáig van Ritchie Blackmore-ért meg a Judas Priestért, Rick J. Jordannek pedig az Iron Maiden a kedvence. Én meg csak lestem ott, amikor ezeket mesélték! „Oké, srácok, de akkor hol mentek tönkre a dolgok?" (nevet) Ami a zenéjüket illeti, ugyanolyan szenvedélyesen hisznek benne, mintha csak egy metal bandában játszanának, és ugyanez a közönségükre is áll, azok is mind elkötelezett fanatikusok. Maga a Scooter egyébként valami kibaszott hangos élőben, és ezt elhiheted, mivel én mondom neked! (nevet) A Faster Harder Scooter daluk ezzel a hangerővel és az én gitárjaimmal már-már majdnem indusztriális zene volt. Ha azt kérdezed, hogy rajongójuk lettem-e, a válaszom természetesen határozott nem! (nevet) De el kell ismernem, hogy a Faster Harder Scooterben és a Fire-ben volt ráció ebben a formában, tényleg állati erőteljesen dörrentek meg. Ez az egész nem volt más, mint egy hatalmas móka, remek szórakozás.

Említetted, hogy K.K. Downing volt annak idején a példaképed, és egyébként is nagy Priest fanatikus vagy. Mit szóltál K.K. távozásához?

Áááá, ne is mondd! Összetört a dolog, teljesen kiakadtam tőle! Már megvolt a jegyem is a Newcastle Arenába, amikor kiderült, hogy K.K. kilép a zenekarból, és sokkolt a dolog. Nagyon szeretnék egyszer eldumálgatni vele, mert tényleg ő volt az abszolút kedvencem. Rob Halforddal találkoztam párszor, K.K.-vel viszont sajnos soha nem nyílt alkalmam eldumálgatni, pedig Glenn Tiptonnal közösen ők jelentették az abszolút csúcsát ennek az ikergitáros vonalnak. Soha nem is ért a közelükbe senki... Meggyőződésem, hogy jóval több van a döntése hátterében annál, mint amit nyilvánosságra hoztak, hiszen sokan suttognak zenekari- és menedzsmentproblémákról, de a teljes sztorit szerintem sosem fogjuk megismerni. Szóval én azt mondom: mindenki fejezze be a találgatást, ez csakis rájuk tartozik... Annak idején persze én sem értettem a hasonló eseteket. Teljesen kiakadtam például, amikor Ace Frehley kikerült a KISS-ből. Mit képzelnek ezek? (nevet) És csak akkor értettem meg a dolgot, amikor én magam is hasonló szituációba kerültem. Tudod, egy házasságot is nehéz összetartani és működtetni, de amikor négy fickóval kell véghezvinni ugyanezt a bravúrt... (nevet) Ha egy irodában dolgozol, lehet, hogy utálod azt a két-három kollégádat, akikkel egy helyiségben vagy, ellenben délután öttől másnap reggelig nem kell őket látnod. Egy zenekarban viszont nincs ilyen luxus. Ott a hét minden napján, napi huszonnégy órában együtt kell lenned a többiekkel. Az ilyesmi néha tényleg egészen elképesztő feszültségekhez vezet, és aki nem zenél egy csapatban, az nem is értheti meg ezt. Turnézni cseppet sem könnyű meló. Hogy csak egy példát mondjak, számtalanszor jártam Amerikában, de soha semmit nem láttam belőle a szállodákon és a koncerthelyszíneken kívül. De érted: ha a látványosságokra vagy kíváncsi, menj el inkább nyaralni! (nevet) Az az igazság, hogy a zenekarosdi nagyon könnyen kinyírja a barátságokat. Főleg, ha már komoly pénzekről van szó... Miért keres többet, mint én? Neki miért jár az, ami nekem nem? Épp ez a jó az Mpire Of Evilben: itt mindenki tökéletesen érti és elfogadja a másik szerepét a zenekarban, és nem az a lényeg, ki mennyit visz haza... Visszatérve a Judas Priestre: végül persze azért elmentem a bulira, és Richie Faulkner nagyszerűen játszott, csak hát ő nem K.K. Downing. K.K.-nek hálával tartozom, és csakis a legjobbakat kívánom neki a jövőre nézve. Majdnem negyven éven át szolgálta a metal ügyét, ami egyenesen elképesztő. Megérdemli, hogy most már egy kicsit pihenjen is...

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Utálom ezt a kérdést! (nevet) Legyen mondjuk a Judas Priesttől az Unleashed In The East, a KISS-től az Alive I, és Gary Moore-tól a Corridors Of Power.

Mi az élet értelme?

A boldogság, és hogy azt tedd, ami boldoggá tesz. És ehhez persze céltudatosságra, elkötelezettségre is szükség van. Arra, hogy ne add fel. Ha pedig valami nem sikerül, az nem azt jelenti, hogy kudarcot vallottál, mert lehet, hogy csak rossz módszert választottál...

Fotók: Enzo Mazzeo