Shock!

Scott „Wino” Weinrich a doom színtér egyik legendája, igazi kultfigura, aki ugyan soha nem aratott szélesebb körű közönségsikert, az undergroundra azonban immáron harminc éve gyakorol megtermékenyítő hatást olyan zenekarai révén, mint a Saint Vitus, a The Obsessed, a Spirit Caravan vagy a The Hidden Hand.

Ez az első európai turnétok ebben a formában, igaz?

Igen. Örülünk, hogy itt lehetünk. Tudod, az európaiak számára mindig is mélyebb jelentéssel bírt a zene, mint az amerikaiaknak. Emellett pedig az sem elhanyagolható szempont, hogy Európában mindig is többen jártak a bulijainkra, mint odahaza, akármelyik zenekarommal is jártam erre. Teszem azt, Los Angelesben összejönnek ötvenen egy bulira, errefelé meg eljönnek ötszázan… Az európaiak valahogy gyorsabban fogják az üzenetet.

A Shrinebuildert mindenki szupergroupnak titulálja. Látod értelmét a hasonló skatulyáknak?

Nem nagyon tudok mit kezdeni ezekkel a címkékkel. Persze értem, miért mondják, de számomra ez az egész teljesen másról szól: a zenélésről, arról, hogy emberek találkoznak, zenélni kezdenek és ráéreznek egymásra. A többi nem érdekel, ez a lényeg. Ahogy öregszem, egyre inkább belátom ezt. És sajnos öregszem, hiszen jövőre már ötven éves leszek! (nevet)

Hogy jött össze a csapat?

Lássuk csak… Úgy négy évvel ezelőtt léttem kapcsolatba Al Cisnerosszal, és mondtam neki, hogy van egy hátizsáknyi riffem, kezdjünk velük valamit. Nekikezdtünk jammelgetni Chris Hakiusszel, aki az Omben játszott együtt Allel. Már az első próbák is ígéretesek voltak, de valami még hiányzott a dologból. Én mondtam ki először, hogy Scott Kellyre lenne szükségünk az igazi tökéletességhez, de mint kiderült, közben már a többiek fejében is ott motoszkált a dolog. Scott pedig szerencsére azonnal benne is volt. Aztán Chris távozott, és így került a képbe Dale Crover, aki mindannyiunk kedvenc dobosai közé tartozik. Nem tudtuk, hogy áll majd a kérdéshez, de szerencsére ő is gyorsan igent mondott. Ez nagyjából két éve történt. Vele lett teljes a kép.

Gondolom, az a típusú zene, amit játszotok, csakis jammelésből születhet.

Mindannyian a régi iskola hívei vagyunk. Mivel nem lakunk közvetlenül egymás szomszédságában, nyilván dolgoztunk otthon, egyedül is a témákon, ötleteken, de együtt, négyesben öntöttük ezeket végső formába. Van erről egy különös sztorim is… Amikor megszületett a Pyramyd To The Moon alaptémája (dúdolja a riffet), a neten át megmutogattam a többieknek is, és mindenkinek nagyon tetszett. Utána nyomban neki is ültem a szövegnek, de csak gubbasztottam az íróasztalomnál tollal a kezemben, a papír előtt, és szenvedtem vele. Egyszer csak felhívott Scott, hogy támadt egy jó szövegötlete a dalhoz, és mikor összevetettük, kiderült, hogy az első sor, amit leírtunk, szinte teljesen ugyanaz! És ezt most komolyan mondom… Vagyis nagyon megvolt az összhang.

Miben működik másképp a Shrinebuilder, mint a többi zenekar és ilyen-olyan projekt, amiben érintett voltál az elmúlt években-évtizedekben?

Mindig szívemet-lelkemet tettem a zenekaraimba, ebből a szempontból nincs különbség. Folyamatosan arra törekedtem, hogy minél jobb zenét játsszak az éppen aktuális társaimmal, és ebből a szempontból mindegy, hogy a csapatot éppen The Obsessednek, Spirit Caravannek vagy The Hidden Handnek hívták. Ugyanakkor valahogy mindegyikben én fogtam össze a dolgokat, én voltam a hajtóerő. A The Hidden Handben ez feszültségekhez is vezetett, hiszen Bruce Falkinburg másodhegedűsnek érezte magát emiatt. Itt azonban minden a legnagyobb rendben van. Mindannyian tudjuk a helyünket, és akkor sem kerülgetjük a forró kását, ha valamiben nem értünk egyet. Nyilván ehhez az is hozzájárul, hogy egyikünk sem fiatal már, és a zeneipart is elég jól ismerjük ahhoz, hogy kezelni tudjuk az egyes helyzeteket.

Ez egyben azt is jelenti, hogy nem csak egyszeri fellángolásról van szó?

Ebben egészen biztos lehetsz. Olyannyira, hogy már teljesen kész riffjeink, dalötleteink is akadnak a második albumhoz. Nagyon várom már, hogy elkezdjük a tényleges munkát velük. Ez a lemez is borzasztó súlyos lesz!

Melyik jelenleg aktív zenekarod élvez prioritást: a Shrinebuilder, a Saint Vitus vagy a szólócsapatod?

Nem nagyon tudom ezt így meghatározni, mert mindegyiknek megvan a maga helye. A szólólemezemre roppant büszke vagyok. Az az egészben a vicces, hogy az elején valamennyire kényszerből kezdtem el a saját nevem alatt, zömében egyedül dolgozni, és ehhez képest egy csomóan azt mondják a mai napig, hogy a Punctuated Equilibrium a legjobb album, amit csak valaha is készítettem! (mosolyog) Valamikor ennek is lesz majd folytatása, akárcsak a Shrinebuildernek. Az meg eleve szürreális, hogy 2010-ben jelen időben téma a Saint Vitus! (nevet) Néha még mi sem hisszük el, hogy ennyi idő után ismét együtt vagyunk.

Terveztek új albumot?

Olyannyira, hogy már dolgozunk is rajta. Dave Chandler például a múltkor küldött nekem egy kazettát, rajta egy friss dallal.

Ez elég old school…

Nagyon old school. Kicsit talán túlságosan is az! (nevet) Maga a dal viszont óriási. Mit is mondhatnék róla? Igazi Saint Vitus… Van egy új dobosunk, Henry Vasquez, aki egyenesen hatalmas. A lelkesedésével minket is inspirál.

Azt tudod már esetleg, hogy hol és mikor jelenik majd meg a lemez?

Még nem, először ugyanis meg kellene írni és fel kellene venni! (nevet) De úgy gondolom, nagyjából a következő év során összeállhat a kép. Nem könnyű ma a zenebizniszben mozogni, ezt bizonyára te is tudod. Sok részletet kell még tisztázni.

Vagyis most nem nagyon fenyeget titeket Columbia-szerződés, mint a ’90-es években a The Obsessed-del…

Na igen.

Mit gondolsz, hiba volt aláírnotok egy nagykiadóhoz?

Olyan emberek vittek minket a Columbiához, akik tényleg tisztában voltak a zenekar lényegével, szerették a bandát, és ez tök jó. Az már más lapra tartozik, hogy ők sem tudták pontosan, miként kellene reklámozni egy olyan típusú csapatot, mint a The Obsessed. Ráadásul pont azokban a hónapokban lett öngyilkos Kurt Cobain, amikor a The Church Within lemez megjelent, és a halála az egész zeneipar szempontjából meghatározó volt. Az illetékesek közül igazából senki sem tudta, mihez kezdjen most, hogyan fogjon hozzá bármihez is. Mi meg baromi fiatalok voltunk, az az igazság. Ma már tisztában vagyok egy csomó mindennel, amiről akkoriban fogalmam sem volt. Maga a zenekar sem volt egységes, és ez is csak nehezítette a munkát, meg még egy csomó minden más is… Bár tény, hogy nálam csak pár évvel később, a Spirit Caravan időszakban tetőztek a gondok. Akkor másztam bele komolyan egy rakás olyasmibe, amibe egyáltalán nem kellett volna.

Kik voltak az első példaképeid, amikor zenélni kezdtél?

A Beatles és Jimi Hendrix, Allan Holdsworth, Robert Fripp… És persze a Black Sabbath. Abban a szerencsében van részem, hogy láthattam őket a Paranoid turnén, és nem túlzás, ha azt mondom: megváltoztatták az életemet. Méghozzá gyökeresen.

Nem voltak konfliktusaid amiatt, hogy a fentiek nyomában haladtál egy olyan hardcore/punk városban, mint Washington D.C.?

Ó, dehogyisnem, rengeteg problémám volt. Sokaknak már eleve az sem tetszett, hogy hosszú a hajam. Ugyanígy a harcias straight edge arcokkal is nehezen értettem szót, hiszen én nem voltam az. Távolról sem… (elhúzza a száját) De annyira nem izgatott a dolog. Néha futnunk kellett, néha verekednünk kellett, de sosem ijedtem meg egy kis bunyótól. Mondjuk azt azért hozzáteszem, hogy egyetlen ember van, aki arról a színtérről származik, és a mai napig hű maradt minden elvéhez: Ian McKaye. A zenéje persze sokat változott közben, ő azonban ugyanolyan, mint volt. Hatalmas figura, mindig önmaga maradt, soha nem ült fel egyetlen hullámra sem.

Mi minden idők három legjobb lemeze?

A Humble Pie-tól a Rockin’ The Fillmore, Frank Zappától az Over-Nite Sensation és a Free-től a Free.

Mi az élet értelme?

Hmmm… Az, hogy rátaláljunk az élet értelmére! (nevet)