Shock!

Peter Dolving a metalban olyan, mint a filmes szakmában Woody Allen vagy az irodalomban Kurt Vonnegut. Nyakig merül az adott világba, mégis inkább hangos kívülálló, aki élesen, cinikusan és mindig rendkívül intelligens módon bírál mindent maga körül. Az interjúkban is rendre eltér a kérdéstől, átformálja az irányt és véleményt formál, egyszóval remek beszélgetőpartner. A következőkben a 2011-es év egyik legjobb lemezéről, a világról és Peter Dolvingról beszélgettünk. Peter Dolvinggal.

Az első lemez óta szeretem a The Hauntedot, de az új albumot meghallgatva két kérdés ugrott be először: mi ez és miért?

Mi ez és miért? Wow. (nevet) Egyszerűen csak abba fektettük a lehető legtöbb energiát, hogy a tőlünk telhető legjobb dalokat megírjuk. Igyekeztünk a lehető legkevésbé közhelyes dalokat fogalmazni. A minőséget tartottuk szem előtt, és nem törődtünk a határokkal.

Rengeteg különböző zenekar lenyomatát érezni a dalokban. Volt bármi is nagyobb hatással rátok?

Nem nevezném hatásnak, legalábbis a szó eredeti értelmében biztos nem. Tényleg csak jó dalokat akartunk írni. Teljesen szabadon engedtük magunkat, és most nem hasonlítunk semmihez és senkihez. Nyilván sok kiemelkedőbb zenész, vagy akár jobb arc létezik nálunk világszerte, de most úgy álltunk neki a munkának, hogy ne emlékeztessen a végeredmény semmi másra, és elsősorban nekünk tetsszen a végeredmény. Ha a hatásokról beszélünk, azt mondhatom, hogy az égvilágon mindent hallgattunk, John Coltrane-től kezdve a Sly And The Family Stone-on keresztül a Metallicáig mindent. Slayert, Hatebreedet, az égvilágon minden punkrock, hardcore és metal bandát a világon. (nevet) A soul zenéket sem hagyhatjuk ki, meg a klasszikus heavy metalt, rockandrollt, a 20-as évek blues zenéit, folkot, countryt sem. Mondhatnám úgy is, hogy Zenét hallgattunk.

Tényleg az a legjobb, hogy a hatások ellenére valahogy mégsem hasonlít semmire az Unseen.

Köszönöm, ez hízelgő! (nevet) Ez a legletisztultabb és legőszintébb The Haunted korong, amit az első lemez óta készítettünk.

A No Ghost című dal került ki először a nagyközönség elé élő felvétel formájában. Milyen visszajelzéseket kaptatok rá?

Szerették. Egy-két értetlenkedő komment volt csak, de a legtöbb srácnak nagyon tetszett. És pont így érzünk mi is. Igazság szerint az összes dalt szeretjük. Nem volt nagy dilemma, hogy melyiket válasszuk ki először, amit aztán egy svéd díjátadón adtunk elő. Egy klasszikus déli blues témával indul. Az ének első formájában teljesen bizarr volt és emlékeztetett valami másra, de aztán hauntedosítottuk. Egyszerűen nem hasonlíthatunk másra, nekünk The Hauntedként kell szólnunk. (vigyorog)

A másik jó dolog, amit te is említettél, hogy nincs felesleges dal a lemezen. És ez manapság a legnehezebb, kevés olyan zenekar létezik, aki töltelék nélküli albumot tud készíteni.

Ez így van. Mindannyian nagy rajongói vagyunk a Beatlesnek, a Black Sabbathnak és a hasonló csapatoknak, ahol hihetetlenül tehetségesek a dalszerzők. Mindig nagy hódolattal adóztunk a nagy tehetségeknek, és mi mindig is erre törekedtünk. Egy jó dal kiállja az idő próbáját, és bármikor, bármilyen helyzetben élni tud.

Rengeteg különböző érzés hallható a dalokban, de a lemez egésze számomra valahogy egyértelműen pozitív kisugárzású. Te mit gondolsz erről?

Egyetértek, abszolút pozitív az egész. Határozottan erős, és néha talán egy kicsi cinikus album – legalábbis a dalszövegeket tekintetében mindenképpen. Mindenképpen van benne valami teljesen újszerű, ami saját –  egy csapatként együttműködő – tapasztalatainkból ered. Rengeteget turnéztunk, minden évben volt vagy kétszáz koncertünk világszerte, tíz évig így pörögtünk, és ez sokat változtatott rajtunk. Eleve elég zárkózottak vagyunk, Svédországban elszeparáltan élünk, ami más kifejezéssel élve dögunalmas és érzelmileg behatárolt. Viszont az, hogy lehetőségünk nyílt utazgatni a világban, nagyon sokat változtatott azon, hogyan viselkedjünk másokkal szemben. Gyakorlatilag teljesen kicserélődtünk, egyáltalán nem azok a srácok vagyunk, mint tizenöt évvel ezelőtt. Ha körülnézel, egy gyönyörű zöld bolygót látsz te is, aminek a részesei lehetünk, és ami tele van rendes emberrel. Ráadásul sokkal több a jó arc, mint a seggfej, csak a seggfejek valahogy több helyet foglalnak el, de nincs ezzel semmi gond. (nevet) A normális, csendes, nem magamutogató emberek mindig a háttérben voltak. Metalban mindig megvolt a fajta hőzöngő, társadalmi darwinista attitűd, az „én vagyok az erősebb” mentalitás. De miben is erős valaki?! Ki erős és mit jelent egyáltalán az, hogy erős? A világban egyértelműen azt tapasztaltuk, hogy azok az emberek akik változtatni képesek, gondoskodóak, bátrak, és a saját érzéseikkel szemben totálisan őszinték. Egyáltalán nem a kórosan szociopata arcok. (nevet) Nem a gigantikus és félelmetes macsók a lényegesek, hanem mindig a kedves emberek azok. És ez az, ami nekünk is sokat jelentett.

A dalszerzésben változtattatok valamit? Értem ezalatt, hogy az összes korábbi lemez sokkal direktebb, egyértelműbb volt.

Most minden sokkal békésebb körülmények között készült. Rájöttünk, hogy nálunk az nem működik, hogy összeülünk azért, hogy na most akkor dalt írunk. Ez csak stresszel. Sokkal célravezetőbb, ha mindenki leül otthon a saját kis kuckójában, kidolgozzuk a részleteket, elküldjük egymásnak, és megbeszéljük, hogy mi tetszik és mi nem. Ez a lemez sokkal inkább az ötletekről szól, mint konkrét dalokról. Rettentő jó érzés volt elkészíteni az Unseent, főleg úgy, hogy rendkívül pozitív és kreatív folyamatként éltük meg mindannyian. Nem úgy álltunk neki, hogy oké, „írjunk most néhány dalt”.

Énekesként szerinted mi a legjellemzőbb tulajdonságod?

(gondolkodik) Ez kemény kérdés. Fogalmam sincs. De nagy a képzelőerőm. (nevet) Nem tudom, hogy mitől leszek jó vagy rossz. Nem az énekdallam az, ami velünk kapcsolatban először az emberek eszébe jut. Most próbáltam minél kreatívabb módon hozzáállni a munkához, valami átlagostól eltérőt alkotni. Pontosan azért, mert ez izgatott a legjobban.

Amúgy miért kezdtél többet énekelni?

Mert a többiek megkértek erre. Jó ideje mondogatták már, hogy énekeljek többet, és többet és többet. (hosszan nevet) Közel nyolc éve piszkálnak ezzel, de mostanáig nem nagyon foglalkoztam vele – kevés korábbi kivételtől eltekintve.

Például az volt a The Dead Eye lemez, amivel a mai napig nem tudtam megbarátkozni. Fogalmam sincs, miért, de az a fekete bárány nálam.

Nincs ezzel semmi gond. (nevet) Nem szerethet mindenki minden lemezt. De annak viszont nagyon örülök, hogy az új tetszik.

Te hogy látod mai szemmel azt a lemezt?

Jó az, csak egy kicsit skizofrén. (hahotázik) Olyan új dolgokkal kísérleteztünk, amivel korábban sosem. Kicsit visszafogtunk magunkat. Akkor úgy éreztük, az a helyes út. Ennek ellenére nem mondanám, hogy rossz lenne, és ugye minden lemez egy kor lenyomata, olyan amilyen. De sok szempontból az új anyagunknak egyfajta előfutáraként értelmezhető.

Hogy emlékszel vissza a zenekaron kívül töltött időszakra?

Elég kemény volt, mert újra kellett értékelnem rengeteg mindent. Egyszerre volt jó és fájdalmas számomra látni azt, hogy mennyire képmutató és bigott a zenei világ. Amikor kiléptem a zenekarból, egyszerűen megszűntem létezni. Akik előző nap még rámköszöntek, azok számára másnap már nem számítottam, mivel nem volt a hátam mögött egy sikeres zenekar. Döbbenetesen felnyitotta mindez a szemeimet. Éreztem korábban is, hogy még őszintébbnek és nyitottabbnak kell lennem, de nem tudtam, miképp lehetnék erre képes. Aztán amikor kiléptem a zenekarból, tisztán láttam, hogy miért éreztem én ezt így. Egyébként ez a probléma mindenhol létezik, ahol az embereknek fontosabbak az anyagiak, mint bármi más. Célravezető volt ebből a körforgásból kikerülni egy időre, főleg, hogy ez megadta nekem a lehetőséget a teljes újrakezdéshez. Dalszerzőként is új utakra akartam lépni. Meg akartam tanulni, hogy lehet igazán jó dalokat írni, és ehhez visszamentem a startvonalhoz. Akusztikus gitáron kezdtem játszogatni, és ez már nemcsak a saját érzelmi kibontakozásom volt, hanem ennél sokkal több. Olyan dalokat kezdtem írni, amelyek valaki másnak a törtétét mesélik el. Kiváltságosnak éreztem magam, hogy erre kanyarodott az utam.

Úgy tartják, mindenkinek megvan az életben a második esélye.

Ó, harmadik és negyedik esély is van még. (nevet) Egyáltalán nem hiszek a második esélyben. Sokkal inkább Az Esélyben hiszek. Az az esély, amiről mi beszélünk, eltörpül a világegyetemben, ami kaotikus, kiszámíthatatlan, csodálatos, egy kozmikus csoda. Nehéz lenne ezt most nekünk megfejtenünk. (nevet) Az, hogy én zenélek néhány emberrel, neked meg ez éppen tetszik, tök jó dolog. (nevet) Mindig az események láncolata mutatja meg az eredendő okot. Hihetetlenül hálásnak érzem magam rengeteg dolog miatt, és lehet, hogy hülyén hangzik, de én hozzászoktam ahhoz, hogy érezzem a fájdalmat, mert eleve igen nehéz körülmények között nőttem fel. Sosem voltam képes kívülről nézni a dolgokat, túllépni az egómon, az érzelmeimen. Amit az utazással és zenéléssel töltött évek alatt meg kellett tanulnom az, hogy vagyok aki vagyok, és egyedül én tapasztalom meg a saját érzéseimet. Viszont nem én vagyok maga az érzés, hanem csak az, aki átéli. Valaki vagyok saját magamon belül. Hogy érthetőbb legyek: lehet melegem vagy fázhatok, lehetek boldog vagy szomorú, ezek mind csupán érzések, de egyik sem azt mutatja meg, hogy én ki vagyok valójában. Felszabadító volt számomra ezt tisztán látni, és elmondhatom, hogy a zene hozott el idáig. A zene lenyűgöző eszköz, ami csodálatos dolgokra képes bárkivel.

Jól érzem, hogy a belső egyensúlyodat kellett megtalálnod?

Ez így van. De legalábbis az elfogadást megtaláltam. (nevet) És ez az egyik legfontosabb dolog a világon. Lehetőségeket teremt.

Önző módon szeretném, ha a három kedvenc dalomról mesélnél. Az első a The Skull.

Épp valami Robert Fripp-jellegű gitártémával szuttyogtam, ami beleragadt a fülembe, elküldtem a többieknek, és nekik is megtetszett. Gőzünk nem volt róla, hogy mit fogunk kezdeni vele, de valaki aztán kitalálta, hogy kellene még valahova egy fő téma. De nem tudtam, mire gondol, valami énektémára vagy másra, aztán előjöttem a dal elejével, és átfordult az egész valami furcsa heavy metalba. Utána jött az ötlet, hogy legyen az énektéma queenes. Majd ráleltünk az intró utáni riffre és éreztük, hogy megvan! Aztán a dallam meg minden így megvolt, viszont fogalmunk sem volt, hogy miről fog szólni a dal. Végül a végén hallható fütyülés indította be a gondolataimat. Pontosan nem tudom elmagyarázni, hogy miről szól a dal, arról próbáltam írni benne, miképp érzékeltetjük a világgal, kik is vagyunk valójában és kik nem.

A második dal a Disappear.

Ez elég jellegzetes szerzemény, és sokkal inkább hasonlít egy Police dalra, mint bármire, amit mi csináltunk korábban. Arról szól, hogy milyen együtt élni egy kapcsolatban. Nem feltétlenül párkapcsolatra gondolok, lehet az munkakapcsolat vagy szülő-gyerek viszony, a lényeg, hogy az egyik fél túlzott kontroll alatt él, míg a másik ennek az ellenkezője. A drog- és az alkohol az egyik dolog, ami ezt teheti az emberekkel. Vannak olyan emberek, akik megszállottak a saját szükségleteikkel szemben, és egy idő után eltűnnek a körülöttük lévő emberek. Erről a folyamatról szól a dal.

Az utolsó az egyik kedvencem: All Ends Well.

Fuckbuddy! (nevet) Ez egy szexi dal. (nevetgél) Soha nem írtunk még ilyesmit, de ez most épp ilyenre sikerült. Egészen egyszerűen arról szól, hogy gyerünk, csináljuk, ne gondolkodjunk feleslegesen. (nevet) Örüljünk egymásnak, nem kell agyalni, és nem kell ügyet csinálni belőle.

1999 óta blogolsz. Nem gondolod, hogy túl kockázatos ennyire megnyitni magadat vadidegenek előtt?

(sóhajt) Kicsit sem az. A legjobb dolgok egyike, amibe bármikor is belekezdtem. Nem leszek attól gyengébb, ha őszintén beszélek. Inkább erősebbé tesz, mert megmutathatom, ki is vagyok én. Világosabban definiálja a személyiségemet. Azért, mert az olvasók válaszolnak, kritizálnak, egyetértenek, de valamilyen formában reagálnak. És ez hihetetlenül jó! Annak tükrében főleg, hogy úgy nőttem fel, hogy mindent az égvilágon magamba zártam, és soha nem hittem volna, hogy az én gondolataim meg bármilyen tevékenységem fontos lehet bárki számára. Egy kis kölyök voltam, hatalmas fülekkel, hiperaktív, intelligens aggyal. Így felnőni egy hipersoviniszta, törtető társadalomban főleg egy férfinak, nem volt egyszerű. Sportolhattál, de be kellett fognod a szádat. Mindig a szociopata, könyöklő, macsók nyertek, akikért a csajok is odavannak. Ők azok, akikre az emberek hősként tekintenek, őket emelik fel a magasba. Sosem értettem egyet ezzel. És ma ugyan hatalmas szakállam van, meg izmaim, és tele vagyok tetoválásokkal, de még mindig ugyanaz a kiskölyök vagyok belül. Még mindig úgy érzem magam, mintha egy nyüzüge srác lennék, nem az a macsó, aminek külsőleg látszom. Sok szempontból ez nem egy utolsó dolog, például kívül tudok maradni így a hagyományos életstíluson, ami sosem volt az én világom. Sosem vágytam arra, hogy a megszokott utat járjam. Ennél mi emberek sokkal jobbak vagyunk, úgy hiszem, hogy újra kell értékelnünk a világunkat és saját magunkat. Az emberek nevetségességig macsók tudnak lenni.

(Az interjú nyomtatásban a RockinforM 181. számában olvasható, Per Möller Jensen, a The Haunted dobosa pedig itt mesél az Unseenről.)