Michael Poulsen, a dán Volbeat agya a színpadon kívül is igazi rock’n’roll fazon, és nemcsak azért, mert legalább három óriási Elvis tetkó mellett különböző Johnny Cash, Social Distortion és egyéb varratok díszítik teljesen színes bőrét, az öltözőkonténer asztalán pedig ott figyel a Jack Daniel’s-es palack. Az utóbbi évek egyik leghúzósabb új bandájának frontemberét éppen hajbelövés közben értük a szigetes koncert előtt, miután azonban a kényes procedúra befejeződött, Michael készségesen állt rendelkezésünkre.
Volt már időd körülnézni?
Igen, jópofa ez a fesztivál, rengetegen vannak. Épp most láttam a Flogging Mollyt, óriásiak voltak. Egyébként most járunk itt először, ami mindig speciális alkalom, ráadásul elég sok helyre sikerül mostanában eljutni, amerre még nem koncerteztünk.
Hát igen, eléggé beütöttek a dolgaitok az előző albummal…
Igen, és ami meglepő, hogy aránylag gyorsan sikerült kialakítanunk egy masszív önálló tábort. Igazából semmi sem fogható a saját fellépésekhez. Óriási volt például a Metallica előtt játszani otthon, Koppenhágában, de mégis az az igazi, amikor a magunk közönsége előtt játszunk azoknak, akik értünk vették meg a jegyet. Tudod, Dániában nagyon ismertek és sikeresek vagyunk, de ha a kontinens más országaiba tévedünk, még mindig hajlamosak vagyunk egymásra nézni, amikor megérkezünk egy-egy meglepően nagy koncerthelyszínre: ki a szar fogja megtölteni ezt a placcot? (nevet) És az az őrületes, hogy valahogy mégis mindig összejön a dolog… Nagyra értékeljük, hogy kíváncsiak ránk az emberek, és igyekszünk ezt ki is fejezni. Például mindig kimegyünk a buli után ismerkedni, dumálni a rajongókkal.
Mit gondolsz, mi újat tudtok majd nyújtani a szeptemberben megjelenő friss lemezzel ezeknek az újdonsült Volbeat rajongóknak?
Azt hiszem, az egyik oldalról ez is egy tipikus Volbeat lemez lesz, hiszen minden rajta van, amit az előző két albumon szerettek tőlünk az emberek, de megpróbáltunk tudatosan törekedni arra, hogy még erősebb, még fogósabb dallamokkal, refrénekkel tegyük tele a nótákat. És persze mindig igyekszünk a magunk számára is minél izgalmasabbá varázsolni a zenélést. Azt hiszem, legalább két olyan nóta is szerepel az anyagon, ami komoly meglepetést okozhat a közönségnek. De a lényeg alapvetően nem változott, továbbra is megmaradtunk a Volbeat stílusánál: súlyos rock’n’roll a ’60-as éveket idéző dallamokkal, némi countryval, rockabillyvel.
Európában tehát jól fut a szekér, de mi a helyzet az óceán másik partján?
Amerikában még csak most, idén nyáron jelent meg a Rock The Rebel / Metal The Devil album, és az első jelek szerint elég jól működik odaát, egy-két rockrádióban nyomják is a nótáinkat. Az Egyesült Államokban ismertté válni persze nagyon kemény falat egy hozzánk hasonló banda számára, meg kell venni a médiát, miegymás, de ez azért nem azt jelenti, hogy próbálkozni sem érdemes vele. Mindenképpen rajta vagyunk az ügyön, aztán majd elválik, mennyire jön össze.
Mit gondolsz, nem fogja behatárolni a lehetőségeiteket egy szint után, hogy egy kis kiadónál dolgoztok?
Rengeteg nagyobb cég érdeklődik irántunk, de az igazság az, hogy baromira elégedettek vagyunk a Mascotnál dolgozó arcok munkájával. Emellett hálásak is vagyunk nekik, hiszen akkor adtak lehetőséget a zenekarnak, amikor más kiadók simán elhajtottak minket, mondván, hogy amit játszunk, az egy egész hülyeség, és egyszerűen lehetetlen eladni… (mosolyog) Persze nyilván egy szint után tovább kell majd lépnünk. Megnézzük, mire jutunk az új albummal, mit tartogat számunkra a jövő, és ha szükséges, akkor elgondolkodunk majd ezen a kérdésen. Amiatt biztosan nem fáj a fejem, hogy nem lesz lehetőség nagyobb, tőkeerősebb kiadót találnunk.
Köztudott, hogy azelőtt egy death metal bandában zenéltél, a tetkóid alapján azonban nem gondolom, hogy az Elvis Presley-rajongás újkeletű lenne nálad…
Elvisen és a hasonló régisulis muzsikákon nőttem fel: Jerry Lee Lewis-on, Chuck Berryn és a többieken. Apám szerettette meg velem ezeket a zenéket. Később már magamnak fedeztem fel a súlyosabb vonalat, egy csomó thrash és death metal bandát, és sosem okozott gondot egyszerre szeretni ezeket az oldie-dolgokkal. Igazából sosem érdekelt, hogyan kategorizálnak be valamit: én csak jó zenét és rossz zenét ismerek. Valahol egyébként mindig is izgatott a két világ kombinálása, a kezdetektől fogva erre törekedtem a Volbeattel is, és a jelek azt mutatják, hogy nemcsak én látok benne fantáziát.
A metal vonalról kik hatottak rád leginkább?
A Metallica, a Megadeth, az Iron Maiden, a DIO, a Black Sabbath, a Rainbow, az Iced Earth…
Az Iced Earth? Ez meglepő, ők azért később váltak ismertté…
Ismertté tényleg később váltak, én azonban még a megjelenésekor, 1991-ben ismertem meg az első lemezüket, amikor még suliba jártam. Tulajdonképpen fokozottan figyeltem mindenféle floridai zenére akkoriban a death metal hullám miatt, így botlottam beléjük jóformán véletlenül.Az első pillanattól fogva letaglózott Jon Schaffer riffelése, hatalmas rajongójuk lettem. És kikkel futottunk ma össze a hotelben, amikor lecsekkoltuk, hol fogunk aludni és lepakoltuk a cuccainkat? Hát az Iced „Kibaszott” Earth-tel! (nevet) Úgy éreztem magam megint, mint egy kisgyerek, gyorsan adtunk is nekik pár pólót.
Furcsa, hogy dán létedre pont a Mercyful Fate-et nem említetted…
(a szája elé kapja a kezét) Hú, meg is kell követnem őket! Természetesen mióta az eszemet tudom, hatalmas Mercyful Fate és King Diamond rajongó vagyok. Ott voltak az első nagy kedvenceim között. King ráadásul abból a szempontból is példakép volt, hogy Dániából startolva vált világszerte ismert előadóvá, aki megélt a zenélésből. Párszor találkoztam is vele egyébként, de ez még régebben volt. Van egyébként Mercyful Fate tetkóm is a bal combomon, de ha nem baj, azt most inkább nem mutatom meg. (nevet)
És mi a helyzet az énekesekkel? Nyilván Elvis adott, mint örök kedvenc…
Elvis nagyobb volt, mint maga az élet. Soha az életben nem lesz még egy Elvis Presley: nagyobb márkanév, mint a Coca-Cola, nagyobb, mint a Big Mac, és ezt soha senki nem volt képes utána csinálni. Egyértelműen ő a kedvenc énekesem, ez nem kérdéses, a legnagyobb, aki valaha született.
Rajta kívül kik hatottak még rád?
James Hetfield, Matthew Barlow, James Dean Bradfield a Manic Street Preachersből, Mike Ness a Social Distortionből...
Mi a helyzet Keith Caputóval?
(nevet) Amikor megjelent az első lemezünk, emlékszem, mindenki azt hajtogatta, hogy teljesen olyan a hangom, mint Keith Caputóé. Ebben igazából az a vicces, hogy soha életemben nem hallgattam Life Of Agonyt. Láttam őket koncerten, tudtam, hogy jók, de egyetlen albumom sem volt tőlük soha. Keith óriási énekes, ezt bármikor elismerem, de nem volt rám hatással, egyszerűen csak hasonlóak az adottságaink.
Mi volt életed legjobb koncertje rajongóként?
Egy Henning nevű nagyon jó barátommal közösen voltunk bő tíz évvel ezelőtt egy közös Chuck Berry – Little Richard – Jerry Lee Lewis koncerten, alighanem az.
És zenészként?
A tavalyi Roskilde fesztiválos bulink otthon, Dániában, ahol mi nyitottuk a nagyszínpad programját. Iszonyatosan esett az eső, de még ez sem tudta megzavarni a bulit. Tudod, kölyökként fanatikusan jártunk erre a fesztiválra, most meg ott álltunk a színpadán 80 ezer ember előtt. Olyan volt az egész, mint egy megvalósult álom.
Mi az abszolút rock’n’roll szám?
Hmmm… Elvis több mint 700 dalt rögzített, elég kemény lenne közülük kiválasztani egyet. (nevet)
Mi a legbetegebb dolog, amit életedben tettél?
Azt nem fogom elmesélni! (röhög) Egy közeli élmény viszont eszembe jutott most, amit semmiképpen sem neveznék betegnek, de az egészen biztos, hogy nagyon bizarr volt, és rengeteg különböző érzés kavargott bennem közben. Apám egy hónapja és pár hete halt meg, és a temetés előtt én öltöztettem fel, én fésültem meg a haját, a szakállát, mielőtt betettük a koporsóba. Nem is igazán tudom leírni, milyen volt. (elmerengve néz maga elé)
Minden idők három legjobb lemeze?
Na, ez nagyon kemény. Nem tudom. Nagyrészt hangulatfüggő is… Mindenképpen választanék egy Elvis lemezt. A második legyen mondjuk az …And Justice For All a Metallicától. A harmadik pedig Johnny Cash valamelyik albuma lenne.
Mi az élet értelme?
Hogy megbecsüld a családodat és a barátaidat, és ahányszor csak lehet, mutasd is ki feléjük, mennyire szereted őket, mert semmi sem tart örökké.
Interjúfotó: Valentin Szilvia
