Shock!

Tíz évvel ezelőtt, 2002. február 2-án vesztette életét Paul Baloff, az Exodus első igazi frontembere, akinek hangját mindössze egy stúdióalbum és egy koncertlemez őrzi, mégis kitörölhetetlenül beírta magát a durva zenék történelmébe. Halálának évfordulóján nem is emlékezhetünk meg róla méltóbban, mint minden idők egyik legjobb és legfontosabb thrash anyagával, az 1985-ös Bonded By Blooddal.

A nyilvánosság számára a thrash a Metallica Kill 'Em All lemezével született meg 1983 derekán, a műfaj bölcsőjének tekinthető észak-kaliforniai színtér azonban ekkor már évek óta pezsgett. Egyértelmű, hogy a fiatal bandák mozgalmának óriási lökést adott, amikor James Hetfieldék Los Angelesből San Franciscóba helyezték át a székhelyüket, de nem ők voltak az egyedüli banda, akik a zenei agresszió új szintre vitelét tűzték ki célul: a helyi klubok másik hőse, az Exodus nagyjából ugyanolyan gyökerekkel kezdte űzni az ipart, mint ők, és körülbelül ugyanakkor.

A bandát Kirk Hammett gitáros és Tom Hunting dobos alapították 1980 körül, ám a dolog akkor vált igazán komollyá, amikor a következő évben Kirk gitártechnikusa, Gary Holt került az eredeti másodgitáros Tim Agnello helyére, a fronton pedig Paul Baloff váltotta Keith Stewartot. Pault egy házibulin ismerték meg a srácok, és hisztérikus, durva hangjának nagy része volt abban, hogy a kezdeti időszak Thin Lizzy, Judas Priest ihlette hagyományosabb szabású hard rock/metal zenéje átadta a helyét valami sokkal erőszakosabbnak. És nagyon komolyan is gondolták. Hammett: „Emlékszem, egy este Paul kocsijában üldögéltünk, üvegből vedeltük a vodkát, Venomot és Mercyful Fate-et hallgattunk, és közben arról beszélgettünk, mennyire imádjuk egymást, és milyen jó végre egy olyan bandában játszani, ahol minden klappol. Hirtelen eldöntöttük, hogy emléket kell állítanunk ennek a pillanatnak. Valaki előkapott egy borotvapengét, amivel megvágtuk a kezünket én is, Gary is, Tom is és Paul is, aztán összecsepegtettük a vért: vérszerződést kötöttünk. És ezután nem sokkal a Bonded By Blood nóta is megszületett. A jobb kezemen a mai napig látszik a sebhely..."

Mire 1982 végére a rockszakma elkezdett odafigyelni a friscói bandákra, az Exodus már a Metallica mellett az öböl legnagyobb helyi csapatának számított, demójuk hihetetlen hullámokat vert a metal színtéren, akárcsak legendásan erőszakos koncertjeik, ahol a köpcös Baloff igazi hadvezérként vezette győzelemre a zenekart. Kirk: „Tiszta sor, hogy nem Paulnak volt a világon a legjobb hangja, de hihetetlen kisugárzással rendelkezett, kevés nála viccesebb embert ismertem életem során, és tisztában volt vele, merre tartunk a zenekarral. Először az Old Waldorf klubban játszottunk vele a Metal Mondayen – konkrétan a Metallicával is ekkor léptünk fel először közösen. Mind ledöbbentünk, mennyire elsöprő volt a színpadon. Alig rendelkezett zenekari tapasztalatokkal, de pontosan tudta, mit csinál, és roppant kényelmesen is érezte magát a deszkákon. Ami a hangjából hiányzott, azt tökéletesen pótolta a karizmájával. Végig hihetetlenül jó dumákat lökött, de nagyon szélsőséges is volt egyben. Ha valaki nem volt ízig-vérig metal, simán kiszúrta odafentről, és bemondta a mikrofonba, hogy az ott egy köcsög, és húzzon innen a picsába. Netán felszólította a többieket, hogy rúgják alaposan seggbe azt, aki nem headbangel..."

Dacára az üstökösszerű felívelésnek, az Exodusnak akadtak bizonyos problémái is ekkoriban: az első basszer, Jeff Andrews különböző okokból távozott a csapatból, és sokáig nem találták meg a helyére a megfelelő utódot. Néhány hónapig úgy tűnt, nem igazán tudnak továbblépni, és a Metallica pont ekkor kereste meg Hammettet egy visszautasíthatatlan ajánlattal, miután eltávolították eredeti szólógitárosukat, Dave Mustaine-t. Kirk némi hezitálás után igent mondott, és csatlakozott a Metallicához, amiért Gary Holték egy ideig nehezteltek rá, ám miután Rick Hunolt gitáros és Rob McKillop basszer pozíciójának megszilárdulásával végre állandósult egy stabil Exodus felállás, ők maguk is belátták, hogy jó döntést hozott. Hunolt ekkoriban egy jó nevű helyi gitárosnál, bizonyos Joe Satrianinál tanult, és boszorkányos tehetségével Holtból is kihozta a lehető legjobbat. Nem véletlen, hogy hamarosan csak H-Teamként kezdték el őket emlegetni.

Élőben a zenekarnak ekkoriban nem nagyon akadt párja Észak-Kaliforniában: táboruk fanatizmusáról és koncertjeik hihetetlen durvaságáról már ekkor legendákat meséltek. Gary Holt: „Aki nem élte meg ott és akkor, annak nehéz elmagyarázni, mi zajlott a '80-as évek elején és közepén a Bay Areában. Volt egyfajta közösségi szellem: mindenki segítette a másikat, és le is jártunk egymás bulijaira, ha éppen nem közösen koncerteztünk. Őrült időszak volt... Baloff és én folyamatosan kínoztuk a pózolókat. A jelszó a totális pusztítás volt, főleg az Exodus bulikon. Mindenki tudta, hogy a mi koncertjeink a legerőszakosabbak az egész világon. A korai időszakban egyszer játszott utánunk az Anthrax még Neil Turbinnel, és kifütyülték őket, de valami iszonyat durván. Mondom, az Anthraxet, nem valami glam bandát! Mindannyian tudtuk ott a színtéren, hogy új, amit csinálunk, és ez hihetetlenül izgalmassá tette ezt az egészet." Jellemző az Exodus mániákusságára, hogy a Los Angelesből északra felránduló Slayer is bennük látta ekkoriban az elsődleges versenytársakat. „Amikor először meghallgattuk a Metallica demóit, azt mondtuk: bassza meg, ennél mi sokkal precízebben és durvábban játszunk", emlékezett vissza később Tom Araya. „Aztán felmentünk Friscóba koncertezni, és az Exodustól tényleg eldobtuk az agyunkat. Talán három közös bulit nyomtunk velük, és úgy mentünk utána haza, hogy ennél az energiaszintnél mi sem adhatjuk alább."

Hiába számított az Exodus az öböl legnagyobb bandájának a Metallica után, hátterük lassabban tisztult le a kelleténél: amikor 1984 nyarán végre nekiláttak első lemezük felvételeinek, Hetfieldék már éppen túl voltak a második album, a Ride The Lightning kiadásán, de a Slayer és az Anthrax is hónapokkal korábban kihozták bemutatkozásaikat. A kazettacsereberélgetős undergroundban ekkor már közkézen járt a készülő első album anyaga demók és koncertfelvételek formájában. Holt: „Az albumot egy farmon vettük fel kábé két órára északra San Franciscótól. Az egész meló alatt, bő két hétig ott laktunk mindannyian együtt, és folyamatosan jártak ki hozzánk a haverok, ismerősök. Rengeteget buliztunk, piáltunk, verekedtünk, valahogy minden összetört körülöttünk, teljes volt a káosz! És közben valahogy csak úgy mellékesen mégis sikerült felvennünk egy igazi mesterművet, egy vodkamámoros, részeg, erőszakos és brutális parti-armageddon kellős közepén. Az igazat megvallva halvány fogalmam sincs, hogy csináltuk."

A Torrid kiadóhoz leszerződött Exodus első lemeze 1984 nyarának végére teljes egészében elkészült, ám balszerencséjükre még további fél éven át parkolt különböző anyagi és egyéb természetű háttérproblémák miatt. A banda eredetileg az egyik húzódal után A Lesson In Violence címmel akarta megjelentetni az anyagot, a kiadó azonban túl erősnek találta ezt, és hosszasan ment a vita a borító felett is, hiszen ebben az időszakban az Egyesült Államokban az erkölcscsősz PMRC szervezet nagyon keményen rászállt a rock- és metalzenekarokra. Utóbbi téren végül a banda győzött a rettenetesen rossz, sziámi ikreket ábrázoló koncepcióval, a cím azonban végül Bonded By Bloodra változott, de a végeredmény csak 1985 tavaszán kerülhetett a boltokba.

Nem kérdés, hogy a Bonded By Blood némiképp késve érkezett: ha felvétele után azonnal kijön, valószínűleg még feltűnőbb lett volna a különbség a többi korabeli thrash debüttel összevetve. Az Exodus gitárosai a kezdetektől fogva a műfaj krémjéhez tartoztak, és ugyan ebben az időszakban még ők is direktebb, szimplább megoldásokban gondolkodtak a későbbiekhez képest, hangszeres játék tekintetében még így is a Bonded By Bloodnak áll a zászló a Kill 'Em All-lal vagy a Show No Mercyvel összevetve. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az Exodus már elsőre hozta azt, amit mondjuk a Slayernek csak a kettes számú Hell Awaitsen sikerült száz százalékosan megmutatnia: nemcsak az elsöprő lendület volt a helyén, hanem az energia totálisan kiforrott, letisztult elképzelésekben és minden szempontból kiérlelt zenei világban öltött testet. Brutálisan súlyos és gyors muzsikájuk egyébként valahol a Metallica és a Slayer között félúton helyezkedett el, Baloff hisztérikusan gurgulázó, süvöltő-fröcsögő ordítása pedig csak még szélsőségesebbé tette hangzásukat. Tisztában vagyok vele, hogy sokan a mai napig épp e tényleg extrém hang miatt nem képesek maradéktalanul megbarátkozni a Bonded By Blooddal, de a kép Paullal volt teljes.

A Bonded By Blood kilenc dala definitív thrash: minden bennük van, amit a műfajról csak tudni kell, és az intenzitás egy pillanatra sem csökken a lemez 40 perces játékideje alatt. A címadó dal és a banda névadó témájának elsöprő nyitása, a bizarr óóó-zós csordavokálokkal színesített, zakatolós tempójú And Then There Were None súlyossága, az A Lesson In Violence vagy a Strike Of Beast kíméletlen, gyilkos intenzitása egyértelműen a zenekar kivételes tehetségét példázták, a No Love reneszánsz hangulatú akusztikus bevezetője vagy az epikus Deliver Us To Evil pedig megmutatták, hogy tárházuk korántsem merül ki a betonozásban. A lemez legfogósabb dala ugyanakkor a Metal Command, az egyik legnagyobb korai thrash-sláger, a leggyilkosabb riff díja pedig egyértelműen a Piranhának jár, ahol a tekergő főtéma még bő negyedszázaddal később is alaposan gyomron rúgja az embert. Holt és Hunolt szikrázó váltott szólói szintén túlmutattak a műfaj többi gitárduójának játékán. A lemez mai füllel nyilván kevésbé szól korszerűen, de hangzás terén is az akkori átlag fölött mozogtak.

A kritika és a metal színtér elsöprő lelkesedéssel fogadta a Bonded By Bloodot, és a banda ismertsége csak fokozódott, miután 1986-ban a Torridnál lényegesen jobb terjesztési lehetőségekkel rendelkező Combat újra kiadta az anyagot. A csapat ezután a Slayerrel és a Venommal közösen turnézhatott az Egyesült Államokban, és úgy tűnt, megállíthatatlanok. Így aztán a tábort sokkolta, amikor nem sokkal a következő album felvételei előtt egyre súlyosodó alkoholizmusa miatt Paul Baloff kikerült a csapatból. Az 1987-es Pleasures Of The Flesh albumon már egy másik Bay Area veterán, Steve „Zetro" Souza énekelt, aki azelőtt a Testament elődzenekara, a Legacy frontján állt. Paul ezután Piranha nevű saját bandáját akarta beindítani, de a demós szintnél sosem jutottak tovább. Rövidebb flörtök erejéig megfordult a Hiraxben és a Heathenben is, de egyik kollaborációból sem lett tartós frigy.

Mai fejjel és füllel kevéssé érthető, hogy miért, de a Pleasures Of The Flesht annak idején szinte egyöntetű csalódással fogadta a metal közvélemény, és az Exodus nem is nagyon tudott vele előrelépni a Bonded By Blood után: a kétkedő híveket csak az 1988-as Fabulous Disasterrel sikerült meggyőzniük. Utóbbi a The Toxic Waltz dal MTV-s – azaz Headbanger's Ball-os – sikerének köszönhetően a mai napig az Exodus legjobban fogyó albumának számít, de a Big Four ekkorra már végérvényesen elhúzott mellettük. Holt: „Az Exodus lemaradását a szokásos üzleti ballépések okozták. A Metallica kezdte el ezt az egészet, ráadásul jó kiadójuk volt. A Slayer extrémebb volt nálunk, és a kiadójuk is mögöttük állt. Nekünk nem volt sok esélyünk velük szemben a teljesen tapasztalatlan Torriddal a hátunk mögött, de később a Combat sem bizonyult főnyereménynek. És ráadásul hiába akartak minket szerződtetni nagyobb és jobb lemeztársaságok, egyszerűen nem engedtek el minket. Mire végre sikerült tőlük eljönnünk, lefutott a nagy thrash hullám, az akkori kiadónk, a Capitol pedig utána már nem erőlködött velünk. Kevés pénzt fordítottak a reklámra és a turnéinkat sem finanszírozták. Volt, hogy a rajongók csak a régi lemezeket hozták oda a dedikálásokra, és kiderült, hogy az újat nem is tudták beszerezni... Igazság szerint elégedett vagyok a pozíciónkkal a thrash metal történetében, hiszen vitán felül mi kezdtük el ezt az egészet a Metallicával vállvetve. Nincs is helye vitának ezt illetően. Minden nap találkozom emberekkel, akik kifejtik, mekkora hatással voltunk rájuk, de közben azért a tisztelet hiánya is jellemző – annyi respektet biztosan nem kap a banda, amennyit érdemel, de ez az egyik tényező, ami a mai napig motivál. De ha belegondolunk, olyan típusú zenével, mint a miénk, mindössze két zenekar aratott sokszoros platinalemezes sikereket: a Metallica, a világ legnagyobb rockbandája, és a Megadeth. A Slayer és az Anthrax néha megközelítették ezt a szintet, de azért alapvetően mindannyian kívülről néztük a Metallica és a Megadeth sokmilliós lemezeladásait. Főleg, hogy mi ketten a Testamenttel mindig is a Big Four alatti szinten mozogtunk. Rengeteg lemezt adtunk el és komoly tömegeket mozgattunk a koncerteken, de messze nem annyit, mint ők."

Az Exodus a '90-es évek első felében pár évre feloszlott, majd 1997-ben – általános meglepetésre – Baloff-fal a fronton tértek vissza. Paul ekkor már évek óta nem zenélt aktívan, hanem Dél-Kaliforniában épített pénzért grandiózus homokvárakat a strandlátogatók legnagyobb örömére. A csapat nagy lendülettel kezdett ismét koncertezni, és egy zseniálisan jó koncertanyagot is kiadtak Another Lesson In Violence címmel – rajta egy kiadatlan Bonded korszakos dallal, az Impalerrel –, ám ezt végül nem követte új stúdiólemez. A következő években is koncertezgettek, de az olyannyira áhított visszatérő album csak nem akart megérkezni, amikor pedig 2002. február 2-án, egy kiadós biciklizést követően Paul Baloff agyvérzést kapott és elhunyt, létük ismét megkérdőjeleződött. Holt: „Paul igazi terepét valójában mindig is a koncertek jelentették, a stúdióban nem tudta magát annyira átadni az érzésnek, és ezt bárki hallhatja, ha egymás mellé teszi a Bonded lemezt meg az Another Lesson In Violence koncertanyagot. Paul egyszerűen lángol azon az élő albumon! Akkoriban mindenképpen akartunk csinálni vele még egy új lemezt, de az az igazság, hogy a halála előtti időszakban Jack Gibson kivételével mindannyian drogos roncsok voltunk. Egyszerűen nem voltunk képesek összehozni a dolgot... Azt hiszem, Paul halála volt számomra a végső ébresztő, hogy végre térjek magamhoz és tisztuljak meg. Életem egyik nagy szomorúsága, hogy nem készült vele még egy album."

A folytatás már valamennyire a jelen: az Exodus végül Zetro Souzával vette fel a 2004-es visszatérő Tempo Of The Damned albumot (amelyre szintén felkerült az Impaler), Steve újabb távozása óta pedig kiválóan elüzemelnek Rob Dukesszal a fronton, és a metal színtér aktív szereplői. Az idő igazságot szolgáltatott a bandának, akik azóta is karrierjük minden egyes állomásán megemlékeznek elhunyt barátjukról: a Bonded By Blood 2008-as újravett, sokat vitatott változatát, a Let There Be Bloodot is az ő emlékének szentelték. Erre egyébként még egy, még a Bonded érában írt kiadatlan dal került fel Hell's Breath címmel. Dukes maga is elismeri, hogy Baloff óriási hatást gyakorolt rá: „Paul teljesen eredeti volt. Egyáltalán nem hasonlított Hetfieldre vagy Arayára. Néha szerintem akart ezen változtatni, de nem tudott: egyszerűen csak önmaga volt. Állatira bírtam, ahogy a legkülönlegesebb pontokon vitte fel magasra a hangját. Jól szóltak ezek a húzások, és senki másra nem voltak jellemzőek."

A Bonded By Blood a mai napig minden idők egyik legfontosabb és legjobb thrash anyagaként és a '80-as évek egyik etalon metal albumaként beszélünk. Az album megkerülhetetlen a durva zenék történetében, olyan muzsikusokra gyakorolt alapvető hatást, mint Robb Flynn vagy Max Cavalera, és nem véletlen, hogy a 2000-es években még egy zenekar is nevéül választotta a címét. Gary: „Paulban az a csodálatos, hogy mindig is ő lesz a definitív Exodus énekes, mert ő énekelt a Bonded By Bloodon. Együtt olyan szintre emeltük a dühöt és az agressziót, ami még a thrashben is új volt, de közben fejet hajtottunk a hőseink, a Mercyful Fate, a Venom, az Angel Witch és a Motörhead előtt is. Márpedig az Exodust örökké a Bonded By Bloodról azonosítják majd be. Akárhová megyek, mindenhol hallom az album hatását."

Habár az Exodus sosem lett olyan népszerű, mint a Big Four, egyértelműen ott a helyük az elitklubban: nyilván az sem véletlen, hogy amikor a Slayer Gary Holttal játszott a nagy négyes bulijain, a koncertek végén a Metallica, a Slayer, a Megadeth és az Anthrax legénysége őt is többször felhívta a közös jelenéseknél a színpadra. A Bonded By Blood mérföldkő a thrashben - kötelező hallgatnivaló ma is.