Shock!

Az 1992-es Countdown To Extinction után úgy tűnt, a Megadeth végleg révbe érkezett: ha nem is sikerült odaérniük a fekete albummal felsőbb bajnokságba igazoló Metallica nyomába, Dave Mustaine így is a metalszíntér vitathatatlanul legsikeresebb előadói közé került, és életében először úgy kezdhetett neki a munkálatoknak, hogy nem feszítette a mindent elsöprő, görcsös bizonyítási kényszer. Emellett a csapat történetében rekordként a harmadik egymást követő albumra is változatlan felállásban fordulhattak rá, és az is gyorsan eldőlt, hogy az olyannyira bevált Max Norman producerrel is tovább folytatják a munkát. Az eredmény a Megadeth történetének vitathatatlanul legdalcentrikusabb nagylemeze lett pontosan húsz évvel ezelőtt.

A felvételek egyébként ettől függetlenül sem indultak zökkenőmentesen: a zenekar korábbi szokásaival ellentétben úgy vonult stúdióba, hogy egyetlen kész szerzeménnyel sem rendelkeztek, ráadásul akadt némi kavarás a megfelelő létesítmény megtalálása kapcsán is. Mustaine ezúttal mindenesetre nyugodtabb környezetben szeretett volna dolgozni, így úgy döntöttek, Los Angeles helyett inkább Phoenixben állnak neki a munkának – ez már csak azért is praktikusnak tűnt, mert a tagság javarésze az évek során amúgy is áttette székhelyét Arizonába. Mivel azonban itt sem voltak elégedettek a stúdiókkal, végül felhúztak maguknak egy saját átmeneti felvételi rendszert egy raktárban 1994 tavaszán. A következő lemez dalai tehát mind itt álltak össze, és ez a módszer magára a zenei anyagra is hatást gyakorolt. Mustaine: „A Killing Is My Business... And Business Is Good!-tól kezdődően a Countdownig minden egyes lemez gerince a turnékon állt össze, vagyis miközben korábbi dalainkat játszottuk estéről estére. Írtunk valamit napközben, aztán este nyomtuk a régi nótákat, ami nyilvánvalóan az új ötletekre is hatott. Ezúttal viszont száz százalékban a stúdióban írtuk, így aztán a régebbi dolgaink is sokkal kevésbé direkt módon befolyásolták a számokat."

A Countdown To Extinction óriási sikere után nyilvánvalónak tűnt, hogy a jól bevált recepten nem kell változtatni, és a folyamatok összefogójaként maga Norman is ezt az álláspontot képviselte: bizonyos gyorsabb részeket állítólag eleve az ő hatására lassítottak le. A dalok ráadásul még a '92-es albumnál is összefogottabb csapatmunkában születtek. „Meggyőződésem, hogy ez a felállás azért sikeresebb bármelyik korábbinál, mert mind a négyen azonos irányba szeretnénk haladni", nyilatkozta ekkoriban a vöröshajú. „Óriási különbség van aközött, hogy a pénzért akarsz sikeres lenni, vagy azért, mert szereted, amit csinálsz. Mind pontosan értjük, miért játszunk úgy, ahogy játszunk – senkit sem kell erőltetni semmiben, mert ugyanazokból a hatásokból élünk. Annyira könnyen és magától értetődően dolgozunk együtt, hogy néha már-már gépies a folyamat: van egy riffem vagy egyéb ötletem, eljátszom, a többiek pedig gyakorlatilag egyből beszállnak, és kőré építik, amire szükség van. Mindez másodpercek alatt megy végbe. Ha leviszek egy riffet, abból gyakorlatilag azonnal dal lesz: az Angry Again egy nap alatt született meg, a Victoryhoz viszont elegendőnek bizonyult néhány óra is. Persze sokan képesek megírni egy nótát pár óra alatt, de a számon gyakran hallatszik is, hogy pár óra alatt rakták össze..."

Elég gyorsan megszületett a döntés azt illetően is, hogy mit kell megváltoztatni az előző albumhoz képest. Marty Friedman: „A Countdown idejében megszállottan törekedtünk a tökéletességre, egészen az egyes hangok szintjéig. Egy teljes napot képesek voltunk elszórakozni egy refrén tökéletesítésével, aztán két további napig foglalkoztunk a megduplázásával... De a lemez éppen emiatt egy kicsit túl klinikai, túl steril lett. Most már jobban bíztunk magunkban is, így aztán attól sem féltünk, hogy elkövessünk pár hibát. Azt mondtuk: oké, csak nyomassuk élőben, együtt négyen, aztán ha valaki elszúr valamit, legfeljebb újrakezdjük... Ha pedig három próbálkozás után sem volt megfelelően gyilkos az eredmény, simán továbbléptünk. Zenekarként is elsősorban azzal töltöttünk sok időt, hogy magukkal a dalokkal foglalkozzunk, ne pedig mindenki csak a saját részeivel bíbelődjön. Ezáltal elég sok mentális gátlástól sikerült megszabadulnunk, főleg, hogy ma már nagyon jól ismerjük egymást, így aztán támogatni is hatékonyabban tudjuk a másikat. Vagyis most szó sem volt olyasmiről, hogy mindenki beleborult a saját témájába, azzal meg alig foglalkozott, mit csinálnak a többiek. És ez a megközelítés új dolgokat is eredményezett. Például ha valaki legutóbb felbukkant volna egy szájharmonikával, azt garantáltan kihajítjuk a stúdióból, most viszont simán befért." Mustaine: „Elkészíthettük volna még egyszer a Countdownt, és talán mindenki azt gondolta volna, hogy oké, megmaradtak a jól bevált receptnél, nincs ezzel semmi gond. De számunkra most szórakoztatóbb volt így: ez a lemez nem annyira szigorú és merev, és egyébként nem is kell annak lennie, hiszen a zene személyes dolog, és ugyanazt egy kicsit mindenki másképp hallja. Vagyis nincs is feltétlenül értelme mindent a legvégsőkig kicsiszolni, mert senki sem fogja pontosan ugyanazt hallani, amit te, amennyiben nem vett részt a kreatív folyamatokban." Az elődjéhez hasonlóan ismét Hugh Syme borítójába csomagolt album végül a Youthanasia címet kapta, és az év őszén került a boltokba.

Nehéz objektíven nyilatkoznom a lemezről, ugyanis ezzel váltam a csapat rajongójává, és egyébként is ott van életem legmeghatározóbb, legtöbbször hallgatott albumai között, méghozzá valahol nagyon az élbolyban. Ha azonban megpróbálom félretenni a személyes emlékeket, akkor is azt kell mondanom: a '94-es album szerintem minden szempontból erősebb az óriási sikereket hozó Countdown To Extinctionnél. Talán sántít a példa, talán nem, de amit a Metallicának a fekete lemezen sikerült megvalósítania, ahhoz a Megadeth alighanem a Youthanasiával jutott a legközelebb: készítettek egy ízig-vérig dalközpontú, végig rendkívül fogós, dallamos, mégis súlyos és összerántott albumot, amely ráadásul mentes volt a '92-es sterilitástól. Mint azt a Countdown kapcsán is írtam, nekem ma sincs különösebb bajom azzal a hangzással, azokhoz a dalokhoz még illett is, de nem kétséges, hogy a Youthanasia sokkal emberibb, természetesebb megszólalású anyag: egyrészt vastagabban dörren meg, mint gyakorlatilag akármelyik lemezük, másrészt még emellett is rejlik benne valami megfoghatatlan, organikus szellősség, tényleg csodálatosan szól az egész. És hát maguk a dalok... Mustaine bizony sem korábban, sem később nem írt ennyi jó értelemben vett slágertémát egyszerre.

A Youthanasia esetében tényleg nem üres kliséhalmozás a dalcentrikusság: az album készítése során mindent az összhatásnak rendeltek alá, az egyéni villongásoknak egyáltalán nem adtak terepet amellett, hogy a hangszerelés természetesen fölényes, és maguk az alapok is roppant igényesek. Az egyszerűsítés ugyanakkor még a Countdownhoz képest is elég egyértelmű, és leginkább Nick Menza tevékenységében érhető tetten: az igencsak lemeztelenített dobtémákat a maga idejében többen is bírálták, de ehhez az albumhoz szerintem tökéletesen passzolt ez a megközelítés, beleértve ebbe a vaskos, dohogó dobsoundot is (bár azt nem hallgathatom el, hogy a lábdobok éppen egy fokozattal halkabbak a kelleténél).

Az album legtöbb dala szó szerint első hallgatásra falhoz keni az embert, és örökre beisszák magukat az agyadba. A nyitó Reckoning Day helyből ilyen fokozottan bedühödő, minduntalan újabb és újabb energialöketeket adagoló felépítésével, meg persze azzal a bizonyos védjegyszerű dobmenettel a végén. Nem véletlen, hogy többé-kevésbé a mai napig koncertszám... Én azonban először mégis a Train Of Consequences hallatán álltam meg egyből a növésben, itt ugyanis Mustaine egy olyan briliánsan megfogalmazott, valóban a vonat haladását imitáló, csikorgó-zúzó géppuskariff segítségével adja meg az alapot, amit őszintén szólva azóta sem sikerült teljes egészében felfognom. Az ellenállhatatlanul húzós dal egyszerre roppant dögös és dallamos is, a refrént már a második körben énekli az ember Dave-vel, hogy aztán a szólónak egy újabb elképesztően jól elkapott riff ágyazzon meg. Nálam ez bizony az örök kedvencek egyike a csapattól.

És a hasonló kivédhetetlen bombák sora itt még nem ér véget: a turnézás viszontagságait megörökítő, szintén roppant feszesre húzott, újabb agyba ülő kórussal operáló The Killing Roadot vagy a lemez vége felé szereplő szellős, csodálatos old school heavy metal gitármelódiákkal felvértezett I Thought I Knew It All himnuszát szintén ide sorolom. A két legragadósabb darab azonban ettől függetlenül is az A Tout Le Monde és a Family Tree. Előbbi akár még balladának is titulálható, bár végig elektromos marad: a francia refrénnel ellátott, egy haldokló búcsúját megörökítő szám bizonyára a legismertebb téma is ebből az eresztésből, méghozzá méltán, a csodálatos kezdéstől az ultramelodikus szólókig tökéletes mestermunka. (Cristina Scabbiával viszont kár volt újból megbolygatni a United Abominationsön.) Ami pedig a Family Tree-t illeti, az összhatás itt már-már szinte hard rockos, és soha nem értettem, miért nem készült videó épp ehhez a számhoz – elég sokat elárul róla, hogy még klip nélkül is az év dala lett az azévi közönségszavazáson a magyar Metal Hammerben. A családon belüli szexuális erőszak témakörét körbejáró számban Ellefson testes futamai adják az alapot, a gitárok erre érkeznek szintén zseniális ütemérzékkel, fokozatosan megteremtve a hangulatot a megarefrénig és Marty Friedman egyik legdrámaibb, legízesebb Megadethben elkövetett szólójáig. Egyszerűen tökéletes.

A fenti dalok még innen is kiemelkednek, mindez azonban nem azt jelenti, hogy a többi gyenge lenne, sőt, épp ellenkezőleg. Az Addicted To Chaos nálam konkrétan szintén az egyik örök favorit: kimértebb ütemű, kesernyés hangulatú téma markáns ritmusokkal, ahol ugyanakkor Mustaine énektémái a végére egészen drámai színezetet adnak az eleinte némi cinizmustól sem mentes darabnak. Igen, jól olvastad, énektémái: Dave még a maga alighangjával is ezen az albumon nyújtotta a legjobb teljesítményt egész karrierje során, és ezen belül is talán ez a nóta jelenti a csúcspontot. A Trainhez hasonlóan némi szájharmonikával is díszített, sodró középtempójú Elysian Fields, illetve a címéhez méltóan heroikus intróból kibontakozó Blood Of Heroes elsőre talán nem tűnik túl különlegesnek, pedig a dallamok már-már alattomosan fülbemászóak ezekben is. A címadó szám az anyag legsúlyosabb, legdühösebb pillanatait hozza Dave gyilkos riffjeivel és valami egészen letaglózó hangulattal, a begyorsuló, örvénylő középrész pedig csak fokozza a hatást, míg a legtempósabb – de gyorsnak azért így sem nevezhető – Victory érdekes, basszus-dominálta verzéivel, a korábbi Megadeth-számcímekből tallózgató szövegével és ismét egy roppant jól eltalált, azonnal rögzülő refrénnel tarol. „Had fingers in my eyes, had needles in my veins / A knife right through my heart, I am a victory", köpködi Dave, és róla aztán tényleg tudod, hogy igazat beszél... Talán egyedül a döngölős Black Curtains kívánkozik az üresjárat kategóriába, de igazság szerint ezzel sincs semmi komolyabb probléma, szintén mindig szerettem. Ha pedig egyéni megmozdulásokat kell kiemelni, nyilván Marty szólómunkája az, ami mellett nem mehet el az ember szó nélkül: a gitáros ekkorra tényleg tökéletesen beágyazódott a bandába, és minden dalban fantasztikus, tízpontos megmozdulásokat produkált. Mustaine pedig – nagyon okosan, tőle már-már meglepő önmérséklettel – nem is próbált ránőni ezekre: „Ha a zene jó, kell hozzá egy legalább annyira jó gitáros is. Én pedig nem vagyok annyira jó szólógitáros, amennyire azt a muzsika megkívánná. Párszor persze játszom én is, de Marty sokkal alkalmasabb erre a pozícióra."

A Megadeth rendkívül büszkén nyilatkozott az albumról a korabeli interjúkban. „A Youthanasia tökéletesen reprezentálja a zenekart", mondta ekkoriban Mustaine. „A legelső albumunknál csak össze akartunk hozni valamit, a Peace Sells... But Who's Buying?-időkben a bandát próbáltuk együtt tartani, a So Far, So Good... So What! lemeznél pedig megkíséreltünk dolgozni az első felállás szétrobbanása után. A Rust In Peace-en kipróbáltuk a zenekar harmadik felállását, a Countdown To Extinctionnél megbizonyosodtunk róla, hogy a dolog tökéletesen működik, a Youthanasiával pedig megmutattuk, mire is képes valójában a Megadeth." Emellett egyértelműen kitartott a '92-es lemez biztosította lendület is. David Ellefson: „A Rust In Peace kivételes helyet foglal el a zenekar életművében, de amikor csináltuk, igazából nem gondoltuk, hogy az lehet belőle, ami végül lett. Amikor a Countdown To Extinctiont készítettük, sokkal inkább tudatában voltunk annak, hogy az az album nagy lesz. Ez persze nem kizárólag a lemezen múlott: benne volt az időzítés, a hangulat, mindaz, ami akkoriban a világban történt, az, hogy tudtunk támaszkodni az MTV-re, és így tovább. Az elejétől fogva tisztában voltunk vele, hogy azzal az albummal hatalmasat léphetünk előre, mert jók a lehetőségeink, és alaposan fel is tüzelt minket ez a tudat, miközben születtek az újabb és újabb ötletek. Ugyanez valahol még a Youthanasiára is jellemző volt, ott is körüllengte az egész munkát valami speciális légkör. Azok igen erős évek voltak számunkra a mainstreamben."

A csapat nagyjából párhuzamosan a Nativity In Black: A Tribute To Black Sabbath válogatáson is szerepelt a Paranoiddal, és mivel ez a kollekció is óriási figyelmet vont magára a metalszíntéren, csak még jobban ráirányította a reflektorfényt a saját lemezre. Ilyen alapozás után nem lehetett meglepő, hogy a single-ként a Train Of Consequences által felvezetett Youthanasia egyből elsöprő sikert aratott. Az Egyesült Államokban már megjelenése hetében 143 ezer példányban kelt el az anyag, amivel a Billboard-lista negyedik helyén indítottak, Nagy-Britanniában pedig a hatodikon, de bekerültek a Top 20-ba a világ két másik nagy lemezpiacán, Japánban és Németországban is. A zenekar ezúttal Dél-Amerikában kezdte meg a turnézást a lemezzel, ahol valóságos tömeghisztéria fogadta őket: a rajongók reakciója még őket is meglepte, így hatalmas lendülettel csaptak bele a következő körbe a Deliverance-et turnéztató Corrosion Of Conformity vendégeskedése mellett Észak-Amerikában és Európában. (Magyar koncertről ugyan szó volt, de ez végül Marty családi elfoglaltsága – konkrétan unokahúga esküvője – miatt meghiúsult, mivel a gitárosnak a tervezett budapesti buli napján éppen jelenése volt a tengerentúlon.)

A Youthanasia minden korábbi Megadeth-albumnál előbb, mindössze két hónap alatt platinalemez lett az Egyesült Államokban, ám a zenekar nagyjából 1995 tavaszára szembesült vele, hogy hiába fogadta a tábor eufóriában a lemezt, ezúttal nem sikerült általa akkorát előrelépniük, mint amennyire várták volna. Ennek persze elsődlegesen a grunge-korszakban fújó szelek jelentették az okát: az MTV ugyan támogatta őket – a Megadeth ekkoriban olyannyira népszerűnek számított, hogy igazából nem is tehettek mást –, de a Countdown-érához képest már csak félgőzzel, amikor pedig a második single, az A Tout Le Monde videója kapcsán valamelyik nagy szakember kitalálta, hogy túl depressziós, és esetleg öngyilkosságra indíthatná a fiatalokat, a zenecsatorna levette a műsorról a klipet. Mustaine reakcióját nyilván nem kell külön ecsetelni, noha a videóval egyébként ő maga sem volt igazán elégedett. „A heavy metal mostanában eléggé alulértékeltnek számít, egy csomó embernek megingott a bizalma a műfajban, és én sem igazán tudom, merre tart manapság a stílus", mondta ekkoriban Ellefson. „De mi alapvetően csak Megadeth szeretnénk lenni, és nem akarjuk magunkat beskatulyázni sehová. A heavy metal alapvetően mindig is mostohagyereknek számított, ebben semmi új nincsen, viszont ennek ellenére sosem szűnt meg létezni. Egyszerűen csak akadnak időszakok, amikor népszerűbb, máskor meg nem annyira. Most éppen nem annyira, de hát ez már csak így működik: az MTV óriási hatalom a maga saját szabályaival. Nekünk viszont szerencsénk volt velük az utóbbi években, így aztán azon kevés csapat közé tartozunk, akik ma is magasra emelik a zászlót..." „A Youthanasiánál az volt a cél, hogy minden egyes dalból a maximumot hozzuk ki, és ez sikerült is, hiszen a lemez mindegyik dala jó értelemben vett sláger volt", emlékezett vissza néhány évvel később a másik Dave is. „Mivel azonban a Megadeth csak egy heavy metal-banda, akármekkora nótákat is írtunk, csak néhány helyen volt velük esélyünk. Helyettünk inkább olyan zenekarokat nyomtak, akik aztán turnéra mentek, ahol a legjobb esetben is csak félházak előtt játszottak, azóta meg már nincsenek is együtt. A Youthanasia-korszak a Megadeth karrierjének legnehezebb periódusai közé tartozott. A metal szót jóformán tilos volt kimondani, hiszen akkoriban mindenhol a grunge-ot nyomták, ezért aztán iszonyatosan nehéz volt érvényesülni. Belőlünk azonban nem az MTV faragott zenekart, mint az akkortájt nagy sztároknak számító csapatok többségéből, így nem is hiányzott a segítségük."

A zenekar az év tavaszán kihozott egy Hidden Treasures című gyűjteményt, rajta az itt-ott elcsepegtetett filmzenés, válogatásos dalokkal (a korábbi években már megismert számok mellett az azévi Tales From The Crypt: Demon Knight filmzenés Diadems is felkerült rá). Ez önmagában nagyon jól hangzott, ám az Észak-Amerikában pár hónappal később önállóan is kiadott EP-t Európában csak a Youthanasiával egybecsomagolva lehetett megvásárolni, ami finoman szólva is ellentmondásos reakciókat szült. Ma már senki sem akadna fent az ilyesmin, hiszen boldog-boldogtalan kihozza utólagos deluxe- és turnéváltozatokban a lemezeit, a nagypályás játékosok körében azonban a Megadeth volt az első a színtéren ezzel az anyaggal. Népszerűségükre jellemző ugyanakkor, hogy a kiadvány még különösebb extra promóció nélkül is nagy sikert hozott, Amerikában például lazán elcsorgott belőle uszkve 300 ezer példány.

A zenekar az év második felében az első lemezt turnéztató Korn, a Flotsam And Jetsam és a Demanufacture-érás Fear Factory társaságában bonyolított le sikeres amerikai turnét, amelyen az évek óta tiszta Mustaine – elsősorban az őt piával kínálgató Jonathan Davisnek köszönhetően – néhány hétre ismét megborult, és inni kezdett. Akárhogy is, a turnépartnerek közül senki sem emlékezett vissza túl kellemes élményként a körútra, utóbb a Korn mellett a Fear Factory is a Megadeth – azaz Mustaine – diktatorikus viselkedésére panaszkodott. Talán jót is tett nekik, hogy a következő körben, a dél-amerikai Monsters Of Rock turnén már nem ők voltak a headliner, hanem Ozzy Osbourne és Alice Cooper... (Az év augusztusában rendezett doningtoni körbe azonban nem fértek be, ide ugyanis az azévi főattrakció, a Metallica válogatta ki a fellépőket.) A csapat ezután jól megérdemelt pihenőre vonult, és 1996 folyamán gyakorlatilag eltűntek a kíváncsi szemek elől: Mustaine – rá nem valló módon – még projektezésbe is kezdett, és MD.45 néven Lee Vinggel, a Fear volt frontemberével készített egy meglehetősen hevenyészett, szimpla és puritán old school heavy metal albumot enyhén punkos hatásokkal, mielőtt nekifogtak volna a Megadeth következő lemezének. Az 1997 júniusában kiadott, Dann Huff producerkedése mellett leszállított Cryptic Writings tökéletesen passzolt a Countdown és a Youthanasia sorába, és néhány elképesztően nagy amerikai rádiós sláger révén egy új réteget hozott a bandának a tengerentúlon. Javarészt ennek volt köszönhető a folytatás a már Menza nélkül elkészített 1999-es Riskkel, a Megadeth történetének legmegosztóbb albumával, amely aztán annak rendje és módja szerint ki is siklatta a vonatot.

Én a magam részéről még a Cryptic Writingsot is nagyon szeretem, és természetesen most sem muszáj velem egyetérteni, de ezzel együtt is úgy gondolom, hogy a világszerte nagyjából 2 millió példányban elkelt Youthanasia volt a Megadeth utolsó tényleg tökéletes, tízpontos albuma. Sőt, ha jobban belegondolok, a nyilván örök etalon Rust In Peace után én bizony ezt tartom a legerősebb munkájuknak: nem ez a leggyorsabb, nem ez a legsúlyosabb és nem ez a legtechnikásabb sem, a dalok tekintetében azonban szinte verhetetlennek számít. (Elég sokat elárul róla, hogy szerintem soha életemben egyetlen másik CD-t sem kellett annyi embernek átmásolnom, mint annak idején ezt, mert valósággal követelte mindenki a környezetemben...) Az akkori zenekar persze rég a múlté, teljesen más a zenei színtér és a világ is, meg nyilván én sem leszek már soha 14-15 éves, viszont tökéletesen példázza a lemez erejét, hogy ha ma, húsz évvel a megjelenése után előkerül, kettős a hatás. Egyrészt ismét olyan fiatalnak érzem tőle magam, mint amikor kijött, másrészt mindig ledöbbenek, hogy mostani fejjel is mennyire friss, mennyire erőteljes, mennyire magával ragadó ez az album. És ez bizony csak egyetlen dolgot világít meg a napnál is világosabban: hogy lehet ezerrel zúzni, lehet fénysebességgel tekerni, de a lényeg minden körülmények között, csakis a jó dalokban keresendő. Ezekhez pedig a fentiek egyike sem szükséges óhatatlanul.