Shock!

Sokféle módon vissza lehet térni, és persze nem is csak egyszer, a kérdés mindössze annyi, nem röhög-e majd rajtunk mindenki a hasát fogva, amikor a nagy semmiből hetvenedszerre is felállva be akarjuk bizonyítani, hogy jobbak vagyunk, mint valaha. A német rocktörténelem egyik legpatinásabb neve szerencsére nem hangzatos sajtónyilatkozatokkal vagy az egykori tagokkal bonyolított anyázó üzengetéssel kívánt magának extra nyilvánosságot biztosítani, hanem ahogy azt kell: egy irgalmatlanul erős albummal, amit aztán Magyarországon is egy irgalmatlanul erős koncerten mutattak be.

A mindössze egylemezes svéd Steelwing már kétszer is járt nálunk, nekem azonban mindkét alkalommal kimaradtak, és most is simán kibírtam volna nélkülük. A zenével önmagában még nem is lett volna különösebb baj: tipikus 1985-ös heavy metalt vezettek elő rengeteg Iron Maiden ízzel, az ilyesmit meg alapból bírom, még akkor is, ha a svéd Enforcer vagy az amerikai White Wizzard ezerszer jobbak a fiatal csapatok közül ezen az alapvetően színtiszta nosztalgiára építő vonalon. A Steelwing kiállásában azonban rejlik valami annyira nyomorúságos, amitől egyszerűen a galoppozó basszusfutamokra, ikerharmóniákra, gyors tempókra épülő dalokat sem lehet komolyan venni. A mélynövésű énekesre, Riley-ra konkrétan nem tudtam úgy ránézni, hogy ne vigyorogjam el magam, és ennek nem is elsősorban a szűk farmer – magasszárú edzőcipő – piros műbőrkesztyű – hatalmas napszemüveg ruhaösszeállítás volt az oka, hanem az a menthetetlenül sokadvonalas erőlködés, ami minden egyes másodpercben áradt belőle. Amikor pedig emellé még igazi iskolapéldás fejhangú hülyegyerek-sikolyokra is ragadtatta magát, tényleg muszáj volt nevetni...

Svédek, tehát feszesen játszottak, be is mozogták rendesen a színpadot, ebben nem volt egy szemernyi hiba sem, karakteres daloknak azonban sajnos híján volt a program, pedig látszólag egy összetevő sem hiányzott a maidenizmusok tárházából. Maradjunk annyiban, hogy vannak bandák, akiktől simán beveszem ezt a fajta huszonharminc éves alapokra építő metalt, mert tálalnak mellé valami nehezen körbeírható pluszt, a Steelwing azonban nem ilyen. A Uriah Heep Gypsyje meg egy kicsit túl ismert dal ahhoz, hogy valaki olyan pofátlanul nyúlja le a riffjét, ahogyan azt ők tették... Komolyan mondom, szívesebben hallgattam volna ebben a negyven percben inkább végtelenítve a Terminator intrót és az Escape From New York outrót, azok legalább tényleg jók.

Még semmit sem árulok el azzal, hogy az Accept tizenkilencre húzott lapot, amikor Udo Dirkschneider nélkül is nekivágtak a folytatásnak, hiszen a '80-as évek végén egyszer már megpróbálták más énekessel, és akkorát buktak, hogy csak na. Igazi germános eltökéltség szükségeltetett tehát ahhoz, hogy még egyszer nekimenjenek a falnak, a tavalyi Blood Of The Nations azonban megdöbbentően jól sikerült, így ezúttal nem ők pattantak vissza, hanem a kerítés szakadt át előttük. Minden idők egyik legjobb visszatérő albuma után alaposan meglepődtem volna, ha Wolf Hoffmannék élőben csalódást okoznak, és igazolták is minden várakozásomat. Ez a koncert – a lemezhez hasonlóan – messze túlmutatott azon, hogy megint itt van egy régi nagy csapat, akik velük korosodó egykori rajongóikkal együtt örülnek a harminc évvel ezelőtti slágereknek, és eljátsszák, hogy közben valójában nem is telt el három évtized. Magyarán szólva a Mark Tornillóval kiálló Accept olyan megalázóan tökéletes bulit adott a Club 202-ben (innentől kezdve hadd ne írjam mindig oda, hogy az egykori Wigwamban), amit bárki más elé példaként lehetne állítani.

Koromból adódóan ezelőtt csupán egyszer láthattam őket élőben, a 2005-ös Szigeten Udóval, a két koncertet azonban még csak egy mondatban sem lehet emlegetni. Akkor egy kellemes, kedves-aranyos nosztalgiashow-t vezettek elő, ezen az estén azonban egy bizonyítani akaró, mégis ízig-vérig profi, az elmúlt évtizedek minden tapasztalatával felvértezett alakulat zenélt a deszkákon. Márpedig akinek egyszerre van a kisujjában minden szükséges tudás, és emellett még éhes is, azzal bizony nem nagyon lehet versenyezni... A neten látott-hallott részletek alapján pontosan tudtam, hogy jók lesznek, ez a két órás, mindenféle üresjárattól mentes koncert azonban még így is mellbevágóan tömény és letaglózó volt. A Blood Of The Nations nagyszerűségéről körülbelül mindent elmond, hogy általában nem szoktam túlságosan lelkesedni, ha egy zenekar élőben agyonerőlteti az aktuális lemezt, most viszont még az sem zavart volna, ha a programban szereplő öt új nóta mellé továbbiak is beférnek. A banda elég alaposan variál a setlisteken a turné közben, nyilván letesztelik, mi működik manapság élőben és mi nem, de a látottak alapján azt kell mondanom, hogy akármit is játszanak, nem nagyon tudtak volna hibázni.

Helyből két új dallal nyitottak, melyek közül a Teutonic Terror már most klasszikusnak tűnik: elég gyorsan meg lehetett állapítani, hogy a klubot alaposan megtöltő közönség alaposan megtanulta a leckét a lemez tavaly augusztusi megjelenése óta, hiszen a tavalyi darabokat is ugyanolyan lelkesedés fogadta, mint a régieket. Pont kellő hangerővel, kristálytisztán és dinamikusan szóltak – a Dieselben soha nem lett volna ennyire jó a hangzás –, a feszesség és a precizitás pedig úgy volt germános, hogy közben egy cseppet sem veszítettek a rock'n'rollos lendületből. Nem tudom, ki mondta, de nagyon igaza volt: sok német banda olyan, mintha egy kockát akarnának gurítani. Nos, az Acceptnél nyoma sincs ennek a karót nyelt szögletességnek, Udóval együtt pedig az esetlenség utolsó morzsái is eltűntek a deszkákról. Tornillo egyrészt iszonyatosan jól hozta a klasszikus énektémákat, rekesztéseket, másrészt ő is alacsony ugyan, de mégis teljesen más a kiállása, mint Herr Dirkschneidernek. Semmi bajom a mélynövésű frontemberrel, hiszen szervesen hozzátartozott az Accept legendájához, de tény, hogy sokan épp az ő fizimiskája, egyénisége miatt nem vették soha teljesen komolyan a zenekart. Akár szentségtörés, akár nem, én bizony minden szempontból Markra szavazok vele szemben, még akkor is, ha feltűnően keveset beszélt a dalok között. Így viszont tényleg egyetlen másodpercre sem akadt meg a lendület. Ha az egyes tagokról ejtünk szót, nyilván Wolf Hoffmann és Herman Frank játéka az első, amit ki kell emelni, nemcsak a védjegyszerű gitárhangzás volt maximálisan a helyén, de ahogy összedolgoztak, az is mesteri volt. És ugye azok a riffek... Nem véletlen, hogy az Accept annak idején még a tengerentúli bandákra is óriási hatást gyakorolt, pedig az amerikaiak nem éppen a germán csapatok iránti feltétlen lelkesedésükről híresek. Peter Baltes és Stefan Schwarzmann ritmusszekciója is úgy hozta az alapokat, ahogy azt a nagykönyvben megírták.

Nehezen tudnék csupán egy csúcspontot kiemelni a műsorból, mert az intenzitás egy pillanatra sem lankadt, de ha muszáj, akkor a régi szerzemények közül a Restless And Wildot, a Princess Of The Dawnt és az Up To The Limitet mondanám, az újak közül pedig a ráadásban elővezetett Pandemicet, ami egyébként is az egyik kedvencem a Blood Of The Nationsről. Egy ekkora életműből nyilván így is, úgy is szükségszerűen kimaradnak egyébként kihagyhatatlannak tűnő darabok, ebbe sajnos bele kell törődni. A Midnight Movert például nagyon szerettem volna hallani, de ezen az estén éppen nem került rá sor, a tavalyi lemezről pedig talán a The Abyss hiánya volt feltűnő. Mindegy, majd legközelebb... Különben is, aki az elementáris záróblokk után bármit is hiányolt, annál valami gond lehet. Minden német speed-téma őse, a Fast As A Shark, a már említett Pandemic és az Accept történetének legnagyobb slágere, a Balls To The Wall az utolsó energiatartalékokat is kifacsarták a közönségből, itt már tényleg mindenki eszét vesztve tombolt, hejjegett és énekelt a csapattal.

Sokakkal ellentétben Wolfék valóban képesek voltak új fejezetet kezdeni, méghozzá úgy, hogy az minden ízében méltó az előzményekhez, és ez az ő generációjukból csak nagyon keveseknek sikerült ennyire flottul. Az Accept valóban visszatért, és a közel tökéletes album után egy közel tökéletes koncerttel tették fel a pontot az i-re. Aki nem volt ott, nagyon sajnálhatja, de remélhetőleg nem most láttuk őket utoljára. Ez a felállás megállíthatatlannak tűnik, biztos vagyok benne, hogy a folytatás is hasonlóan meggyőző lesz.

További fotók:
Accept