Shock!

Az utóbbi években a Fezen szervezői igencsak belehúztak, így a nyár utolsó fesztiválja évről évre egyre izmosabb, színvonalasabb fellépőgárdával várta azokat, akik az ősz beállta előtt szeretnének még egy utolsó bulizni. Az idei fesztivál tényleg minden eddiginél erősebb névsorral rajtolt, hiszen a Uriah Heep, a Therapy?, a Gamma Ray és az Edguy mellett nemcsak az úgymond szokásos hazai fesztiválfellépőket köszönthettük, de ellátogatott Fehérvárra Ákos és Fenyő Miklós is, így a szervezők nagyon ügyesen szólítottak meg egy olyan közönségréteget is, akik adott esetben nem túl gyakran fordulnak meg egy rockfesztiválon.

Sajnos az időjárás nem volt kegyes hozzánk, gyakorlatilag végig hideg, rossz idő, és eső nehezítette az ember dolgát, ami első két nap úgy tűnt, hogy alaposan keresztbe is tesz a bulinak.

A csütörtöki nap első nagyszínpados fellépője a Kalapács zenekar volt, akikről gyakorlatilag ugyanazt tudom elmondani, mint az őket követő Ossianról. Régivágású, patinás magyar heavy metal zenekar kiváló zenészekkel, profin összerakott műsorral és legendás frontemberrel. Hogy kinek mennyire szimpatikus Kalapács Józsi vagy Paksi Endre, az egy dolog, de úgy gondolom, kitartásukért, elhivatottságukért és tiszteletreméltó életművükért minden elismerést megérdemelnek. Mindkét zenekar remekül szórakoztatta közönségét újkori és régi dalaival, Kalapácséktól pedig természetesen Pokolgép dalok is elhangzottak, illetve készülve az október kilencedikei jubileumi Omen bulira, nagy örömömre elővették a Fagyott világot is. Sem a Kalapács, sem az Ossian nem nagy kedvencem, de úgy gondolom, ha az ember nem direkt fanyalogva nézte őket, mindkét zenekar maximálisan élvezhető koncertet adott. Fél hattól közben már a Superbutt nyomult a Hammer sátorban, és meg kellett állapítanom, hogy Vörös Andris zenekaránál nem sok energikusabb működik mostanában mifelénk. Sajnos elég kevesen voltak a bulijuk alatt, ez azonban cseppet sem zavarta őket, teljes erőbedobással nyomultak. Vörös mester két oldalán folyamatosan ment a headbangelés, Andris pedig a tőle megszokott profizmussal vezette le a műsort.

Este kilenckor aztán elkezdődött az a koncert, amiért elsősorban leutaztam Fehérvárra, a Uriah Heep fellépése. Utolsó Wake the Sleeper címmel 2008-ban megjelent lemezük egy méregerős anyag, ráadásul a 2007-ben csatlakozott Russel Gilbrook húzós, energikus dobolásával akkora löketet adott a zenekarnak, hogy őket nézve szinte hihetetlen, hogy már igencsak hatvan felé csámborognak, Mick Box pedig már a 64-et tapossa. Remek húzással az új lemez címadójával kezdtek, majd jött egy régi klasszikus, a Look at Yourself. Hála istennek a hangzás – csakúgy, mint kevés kivételtől eltekintve az egész fesztiválon – remek volt, így Mick Box zseniális gitározását éppúgy kiváló minőségben élvezhettük, mint Bernie Shaw dallamait vagy Phil Lanzon burjánzó billentyűzését. A nagyjából másfél órás programba a legnagyobb klasszikusok mellet kevésbé nyilvánvaló dalok is befértek, de ami a legfontosabb, a nagy öregek láthatóan élvezettel, szélesen mosolyogva muzsikálták végig a bulit. Ahogy Mick a koncert előtti interjúban is elmondta, lételemük a zene és a rajongók szeretete, ami meg is látszott a koncerten. Ugyanúgy, ahogy nemrég a Petőfi Csarnokban is lenyűgöztek, most is szívesen hallgattam volna még őket, hiszen az olyan dalok mellé, mint az Only Human, a Free an' Easy, az Angels Walk with You vagy a July Morning nem kell különösebb magyarázat. A zenekar giga-slágerei, mint a Gypsy, a Return to Fantasy, az Easy Livin' vagy a Lady in Black pedig a rocktörténelem legnagyobb klasszikusai közé tartoznak. Tökéletes volt, akár másnap megnéztem volna őket újra.

A nap utolsó fellépője számomra a német Edguy volt, akik Tobias Sammett vezetésével az utóbbi években minden túlzás nélkül Európa egyik legnépszerűbb metalzenekarává nőtték ki magukat. Bármennyire is elismerem érdemeiket, engem valahogy sosem kaptak el igazán. Talán a kissé túl könnyed, leheletnyivel a kelleténél több kommersz elemet tartalmazó zene miatt, de azt is meg kell vallanom, hogy hosszú távon Tobias hangja is fáraszt kissé. Ennek ellenére mindig jó látni őket, hiszen a banda profi, Tobi pedig zseniális frontember, aki minden alkalommal tenyeréből eteti a közönséget. Első nap rájuk voltak a legtöbben kíváncsiak, és meg is kapták, amiért jöttek. A zenekar mögött egy gigászi vár díszítette a színpadot, mely a srácok folyamatos mozgásával bőven biztosított látnivalót, miközben Tobiék csaknem két órán át tolták a dallamos heavy metalt. Első nap tehát a klasszikus metal hívei mind a tíz ujjukat megnyalhatták, hiszen a magyar öregek éppúgy pazar koncerteket vezettek elő, mind a brit legenda Heep, és a fiatal nemzedéket egyedül képviselő Edguynak sem volt oka a szégyenkezésre.

Második nap a Therapy? interjú körüli szöszmötölés miatt a Gamma Ray bulija volt az első, amit végignézhettem. Igaz, ami igaz előtte kb. tíz perc erejéig belepillantottam Dobrády Ákos műsorába (igen, a TNT-s fazon), és bár becsülendő, hogy élőben is próbálkozik, továbbá zenekara is totál felkészült arcokból áll (Dream rajongóknak a dobosuk lehet ismerős), de borzalmas volt a produkció. Ákos egész egyszerűen rettenetes frontember, ráadásul hangja sem való ilyen közegbe, illetve sajnos kilépni sem sikerült eddigi szerepéből, bár ha jobban belegondolunk, nem is biztos, hogy ez célja volt.

Egy Gamma Ray koncert előzetesen mindig kétesélyes. Ha Kai Hansen rossz napot fog ki, akkor gyakorlatilag élvezhetetlen élőben, ráadásul ehhez még nem átallanak néha kifejezetten gyenge nótákat is berakni a programba. Sajnos mikor legutoljára láttam őket, épp nem volt topon a banda, így kicsit fáztam ettől a bulitól, de szerencsére Kai és csapata rámcáfolt. A koncert nagy részén kiválóan szólaltak meg, sajnos azonban az egyik nóta alatt gyakorlatilag a teljes hangosítás elszállt. Szerencsére sikerült hamar orvosolni a problémát, ami így a buli lendületét sem törte meg. A kényszeres együttbillegések ezúttal elmaradtak, felszabadultan, lazán és igen jól játszott a banda. Ritkán vagyok azon a véleményen, hogy egy dobszóló bármit is hozzá tud tenni egy koncerthez, Dan Zimmermanné azonban ilyen volt, így az olyan dalok mellett, mint a New World Order, a lemezen kissé középszerű, élőben viszont bivaly To the Metal, a Rebellion in Dreamland vagy a Man on a Misson a buli csúcspontjai közé tartozott. A ráadással aztán mindenkit lekenyereztek, hiszen az I Want Out – Send Me a Sign kettősnél jobb befejezést nem is kívánhattunk volna.

A Therapy? buli kezdete előtt még gyorsan csekkoltam a Pokolgépet, hiszen Rudán Joe kilépése óta nem láttam őket, és kíváncsi voltam, az új frontember, Tóth Attila hogy mutat a Gép élén. Sajnos csak két nótát láttam tőlük, melyek közül az egyik a rudános Aki másképp él, míg a másik az anno Kalapács Józsi által felénekelt Háború gyermeke volt. Attila mindkettőt remekül hozta, és bár kissé passzívnak láttam a színpadon, Eric Adamsre emlékeztető fazonjával mégis remekül mutatott. Remélem, hamarosan hosszabban is randevúzhatunk.

Hihetetlen, de a Therapy? már 20 éves! Anno 1994-ben egyik pillanatról a másikra robbantak be a Troublegummal, mely tizenévesként azonnal elkapott, és azóta is nagy kedvencem. Máig ez a legsikeresebb, emblematikus albumuk, így nem véletlen, hogy mostani turnéjuk néhány kiemelt helyszínen elnyomják a teljes lemezt. A Fezen–buli nem ilyen volt, de azt hiszem panaszra egyáltalán nem lehetett okunk. Néhány perccel a kezdés előtt még alig páran lézengtek a színpadnál, és bár később azért összegyűltek az emberek elgondolkodtató, hogy másnap Kovbojokon sokkal többen voltak. No comment.

Szóval bár teljes Troublegum nem volt, a Diane hangjaiból álló intro után rögtön a Knives – Isolation kettőst csavarták az arcunkba, amit a Stories követett. Erősebb kezdésről azt hiszem álmodni sem lehet. Nagyon nem erőltették túl az új lemezt, Enjoy the Struggle, I Told You I Was Ill és Crooked Timber azért volt, utóbbiban pedig meggyőződhettünk arról, milyen is az, amikor Andynek elfogy a hangja. Újkori lemezeik legjobbjáról, a One Cure Fits All-ról nagyon örültem a Rain Hits Concrete-nek, de a Die Like a Motherfucker zúzdája is ütött; mint a jelenlévők többsége, azonban én is leginkább a TG-dalokat vártam. Jöttek is szép sorjában. Volt Stop it You're Killing Me, Nowhere, Femtex, Die Laughing, Turn meg persze Screamager is. Annak ellenére, hogy a Trigger Inside vagy a Lunacy Booth nagyon hiányzott, az olyan nóták, mint pl. a Hüsker Dü Diane feldolgozása kárpótoltak mindenért.

Sajnos a szombati napon a – kisebb nagyobb megszakításokkal - folyamatosan szakadó eső mind a Lord, mind pedig Ákos megtekintésétől eltántorított. Mindkettejükből láttam ugyan pár percet, de mivel egyikük sem ért meg nekem egy bőrig ázást, inkább fedett helyre menekültem. Ez előbb egy szuperintenzív Soul of a New Breedet jelentett a Cadaveres végén, némi kis remekül elővezetett dallamos HC-t The Idoru módra, majd egy fél Kovbojok koncertet. Minden csoda három napig tart, ez a vicczenekar az olyan dalaival, mint a Picsaszar topánka, a Buzerátor bolha, a Barka Pali vagy a közönség által leginkább követelt Télapó azonban már vagy két éve intenzíven jelen van, sőt, népszerűségük úgy tűnik egyre csak nő. Igaz, ami igaz, tényleg szórakoztatóak, főleg akkor, ha odakint szakad az eső, az embernek meg van egy jó korsó sör a kezében.

Hála istennek tizenegy körül kissé alábbhagyott a zuhé, így Tankcsapdára előmerészkedtem. Bár a szerencse nem állt Lukácsék mellé, ez a buli százszor jobb volt, mint a néhány héttel ezelőtti szigetes produkció. Lehet, hogy épp a sok technikai gikszer (majd egy órás csúszás, kezdetben nem működő kivetítő, stb.) paprikázta föl a zenekart, de tény, hogy nagyon energikusan játszottak. Lukács igyekezett minél több szájonbaszottat csempészni a konferanszokba, ennek ellenére úgy érzem a végére jó hangulatú, pörgős, feszes buli kerekedett. A setlist is jobban össze lett állítva, mint anno a Maiden előtt, így elmondhatom, rég voltam ennyire jó TCS bulin! Az olyan nóták, mint a Legjobb méreg, a Lopott könyvek, a Rio, az Úgy szeress, a Tetoválj ki, a Tudok egy munkát vagy a Gyűrd össze a lepedőt széles mosolyt varázsoltak az arcomra, az pedig, hogy a ráadás a Johnny a mocsokban – Rock and Rollnak hívott kettőse volt, feltette az i-re azt a bizonyos pontot.

Annak ellenére, hogy az időjárás nem volt túl kegyes hozzánk, a Fezen szervezői remekül megoldották a dolgukat – örök hála a murváért - és sikerült összehozniuk egy remek fesztivált, amit remélhetőleg az utolsó nap jó látogatottságának köszönhetően sikerült talán nyereségessé is tenni, így remélem, jövőre sem szakad meg a jó sorozat és ismét találkozhatunk a nyár végén Fehérváron!