Shock!

Ugyan tiszta szívemből utálom, ha valaki az úgynevezett „igényes zenehallgatók" ízlésével példálózik, de a Toto gitárosa kapcsán sajnos én sem nagyon tudok mást tenni. Habár Steve Lukather sosem tartozott a csapból is folyó sztáralkatok közé, nimbusza hála a jó égnek Magyarországon is töretlen, amire ez az újabb A38-as teltház szolgáltatta a legékesebb bizonyítékot. Sőt, a teltház ebben az esetben nem elég jó kifejezés: fotóink például konkrétan azért nem készültek ezen a bulin, mert a felelős egyszerűen nem tudott odaférkőzni a színpadhoz. Így jártunk...

Lukather az utóbbi idők interjúiban elég alaposan elmagyarázta, miért futott rossz köröket tavaly, így alighanem mindenki betéve tudja, hogy a gitáros privát szférája gyakorlatilag teljesen szétesett. Ez azonban az All's Well That Ends Well albumon nem hagyott mély nyomokat, legalábbis ha valaki nincs tudatában annak, min is ment keresztül Luke 2010-ben, a zene és a dalok alapján nem feltétlenül következtetne súlyos magánéleti válságra. Steve a bulin is csak néhány átkötő szövegnél látszott megtörtebbnek, egyébként a várható örömzenélést vezette elő társaival, méghozzá igen kifejtős formában. Nem mértem pontosan, de bőven két óra fölött volt a játékidő, vagyis aki kicsengette a belépő árát, az nemcsak minőséget, hanem mennyiséget is kapott a pénzéért cserébe.

Steve egyik leghatalmasabb erénye mindig is az volt, hogy karrierje kezdete óta dalokban gondolkodott, noha pusztán képességei alapján simán elmerülhetett volna az öncélú technikai bemutatók világában is. Bizonyára arra is lenne kereslet, nekem azonban sokkal jobban bejön, hogy ezt a pályát üres hangszermaszturbálások helyett inkább olyan szerzemények fémjelzik, mint az itt is nyitásként szerepeltetett Darkness In My World. Hihetetlen, micsoda lüktetés rejlik ebben a viszonylag szimpla riffre épülő témában, tökéletesen alapozta meg a hangulatot, ami aztán csak fokozódott a későbbiekben. Habár nem látom sok értelmét mereven leválasztani Lukather szólókarrierjét a Toto sztoriról, aki netán Hold The Line-t, Africát, Rosannát akart hallani, annak csalódnia kellett, a zenei nívó azonban hasonló szinten mozgott, és ehhez itt is elsőrangú muzsikusok dolgoztak a főszereplő kezei alá. A hatalmas kiterjedésű fekete dobos, Eric Valentine már látványra sem volt semmi, nem is beszélve ellenpontjáról, a szintén fekete basszusgitáros hölgyről, Renee Jonesról, aki igencsak vonzotta a tekinteteket. Ahogy elcsíptem egy-két beszélgetésfoszlányt, sokan szabályosan begerjedtek tőle odalent, de őket ki kell ábrándítanom: Renee férjnél van, ráadásul hites ura, Steve Weingart nyomult a színpad másik oldalán a billentyűknél (a rendszerváltás korának legízléstelenebb darabjait idéző ingben, rettenetes focistafrizurával, de ez a zene szempontjából hálistennek mellékes). Szóval amit ezek négyen odafent összezenéltek, azt nehéz lenne szavakkal leírni, bár a hosszas instrumentális betétek, jammelések ellenségei aligha tudtak volna mit kezdeni a hallottakkal. Vagyis hiába ügyeltek mindvégig arra, hogy az elhangzott dalok még ezekben a bővebben kifejtett változatokban is dalok maradjanak, egy percig sem fogták vissza magukat, a hosszú műsoridő is leginkább ennek a hozzáállásnak volt köszönhető.

Ami a programot illeti, kicsit sajnáltam, hogy a '89-es első Lukather szólólemezről semmit sem játszottak, bár tény, hogy ez még úgymond hagyományosabb rádiórockos dalokat rejtett, mint a rock/jazz/funk/blues/satöbbi fúziós vonalon mozgó későbbiek. De mivel a harmadikként elővezetett Candyman albumos Extinction Blues után elhatároztam, hogy semmit sem fogok hiányolni, tartom is magam ehhez, főleg, hogy a tavalyi albumról előkapott nóták valami egészen elementáris erővel jöttek le a színpadról, különös tekintettel a rendes műsoridőt záró Can't Look Backre. Azt hiszem, nem rugaszkodom el nagyon messze a valóságtól, ha azt állítom, hogy utóbbi a nyitódallal egyetemben simán ott van Lukather valaha írt legjobb dalai között, és ez bizony nem semmi, tekintve, hány albumon is szerepelt társszerzőként a gitáros... A sajátok mellett természetesen akadtak feldolgozások (Jimi Hendrix és George Harrison) meg némi Toto is, és persze bő lére eresztett gitárszólók dögivel. Ha már itt tartunk, Steve kapcsán szikrázó, ezerszínű gitározása mellett ritkán emelik ki a hangját, pedig az a kesernyés, érzelemgazdag orgánum többek között az anyazenekar késői korszakához is rengeteget tett hozzá. Nekem személy szerint mindig is a Luke által énekelt Toto albumok voltak a kedvenceim többek között éppen emiatt, és ez már valószínűleg nem is fog megváltozni.

Igazából nehezen tudok mit mondani erről a buliról azt leszámítva, hogy pontosan olyan volt, mint amilyet vártam. Steve Lukather neve még ennyi év után is garancia arra, hogy csakis felsőfokban nyilatkozzunk mindenről, amihez hozzányúl. Remélem, sokszor látjuk még Magyarországon, akár így, akár a Totóval, akár bármilyen más formációban.