Shock!

Idén ötödik alkalommal került megrendezésre a Pannónia Fesztivál, mely nevéből is adódóan eleddig kizárólag hazai zenekarokat felvonultatva szállt versenybe az egyre növekvő itthoni kínálatban egyre nehezebben döntést hozó koncertlátogatók kegyeiért. Rendhagyó módon azonban most egy külföldi húzónevet is sikerült csatasorba állítani, Várpalotára nem kisebb csapat érkezett, mint a Twisted „Fuckin'" Sister, akiknek We're Not Gonna Take It című gigaslágerét nincs élő ember, aki ne ismerné, legalábbis a világnak ezen a részén.

Mikor legutoljára focimeccsen jártam, meglepődve hallottam, hogy még az Újpest FC ultrái is kreáltak belőle egy saját verziót maguknak, a nóta tehát külön entitássá vált, amire – és a többi Twisted Sister klasszikusra - még mindig lehet építeni. A csapat tagjai pontosan ezt is csinálják, nem titkolva, hogy tökéletesen kielégíti őket a régi dalokkal lenyomott évi 20-30 buli. Új lemezről szó nincs, és a koncerteken sem érik egymást a csemegék, itt kérem csakis a legnagyobb, leginkább nyilvánvaló slágerek sorjáznak. Ergo, aki jegyet vált egy Twisted Sister bulira, pontosan tudja, mit kap: a nyolcvanas évek legnagyobb rockhimnuszait az Under the Blade-től egészen a Come Out And Play-ig. Merthogy a banda hattyúdalát jelentő, egyébként korántsem rossz Loves is for Suckersről már semmi nem fér bele a programba, a Still Hungry címmel megjelent Stay Hungry újrakiadáson napvilágot látott 30 című dalról pedig még csak ne is álmodjunk. 

A zenekar tehát egy abszolút kiszámítható, ám tökéletesen működő szórakoztató gépezet, melynek vezetője a máig zseniális énekes és frontember, a kultikus rózsaszín mikrofonállvány mögött feszítő Dee „Fuckin'" Snider, aki egymaga viszi vállain a produkciót. Amellett, hogy a lassan a hatodik x felé ballagó fickó máig a tökéletes r'n'r frontember, még mindig döbbenetesen jól énekel. Az a jellegzetesen erőteljes, karcos hang ellenállhatatlanul tör elő belőle, sőt a dallamosabb témák, mint a Fire Still Burns vagy a Twisted Sister legnagyobb balladája, a The Price sem okoz gondot neki a mai napig sem. Mindez azonban nem mondható el a többiekről. Bár ez a zene korántsem agysebészet, Eddie Ojedán kívül azért meglehetősen gyenge teljesítményt nyújt a csapat, de ez esetükben nem probléma, sőt. Nyugodtan kimondhatjuk, a Sister attól jó, hogy rosszak a kísérőzenészek. Mark „The Animal" Mendoza bőgőzését nézve valószínűleg egy közepesen képzett basszusgitáros sem tudta volna eldönteni, sírjon vagy inkább hangosan röhögjön, de ugyanez elmondható A.J. Peróról is, akinek pl. a dobszólózást nem kellene erőltetni. A legnagyobb fazon azonban mégis Jay Jay French, aki azon kívül, hogy kifejezetten hosszú átkötőszövegekkel fárasztotta a publikumot, zeneileg vajmi keveset tett hozzá a produkcióhoz, az pedig külön döbbenetes volt, hogy az Under The Blade elején hallható néhány vijjogó hangot mennyire nem sikerült eltalálnia. De mondom, mindez nem baj, sőt! Ez a Twisted Sister, és mi pontosan így szeretjük őket, az pedig elvitathatatlan, hogy remek dalokat írtak anno, a közönség pedig pontosan ezek miatt vesz jegyet a bulijaikra, nem pedig a virtuóz hangszeres tudás miatt. Ameddig pedig Dee áll a mikrofonnál és Eddie „Fingers" Ojeda kezeli az egyik hathúrost, a klasszikusok előadásával nem is lesz baj. Ők összetartják a produkciót, és tulajdonképpen A.J. és Animal is egész tűrhető alapokat hoz, Jay Jay meg hadd maszatoljon.

Fentiek tökéletesen érvényesültek Várpalotán is, egészen attól a pillanattól, hogy Dee szájából elhangzottak a megszokott szavak („Good evening, and welcome to our show..." ) a nyitó What You Don't Knowban, egészen a záró S.M.F.-ig. Közben pedig szűk másfél órában megkaptuk a csapat legkiválóbb, legismertebb és egyben leginkább nyilvánvaló nótáit Stay Hungryval, Burn In Hell-lel és a rendes játékidő végén I Wanna Rockkal. A legnagyobb ováció természetesen a We're Not Gonna Take It-et fogadta, amit egy emberként üvöltött végig a tömeg, a zenekar pedig jó érzékkel hagyta is, hogy vagy öt-hat alkalommal elgajdoljuk a refrént a nóta véget érte után is, sőt, A.J. később kissé hatásvadász módon még a dobszólójába is beépítette a dal jellegzetes indítását.

Az egyetlen meglepő húzás a csapattól az AC/DC Whole Lotta Rosie-jának megidézése volt, amire különösebb indokot nem tudok találni, de kábé akkora himnusz, mint a We're Not Gonna Take It, így természetesen jókora ovációt váltott ki a publikumból. Persze nem volt olyan húzós a nóta, mint az ausztrálok előadásában, de összességében jól állt a csapatnak.

Nagyjából hetven perc után ért véget a rendes játékidő, hogy aztán a Come Out And Play és az S.M.F. zárja a műsort. Gyakorlatilag a Destroyer, a Like a Knife in the Back és az I Am (I'm Me) kivételével az összes kötelezőt elnyomta a csapat, de ettől függetlenül még vagy hét-nyolc nótát legalább fel tudnék sorolni, melyeket szívesen hallottam volna.
Bár a Twisted Sister nem a legjobb zenekar a világon, amit csinálnak, az nagyon jól áll nekik, a dalaik pedig még ma is közel akkorát ütnek, mint a nyolcvanas években, így őszintén mondom, bármikor megnézném a csapatot újból.