Shock!

december 23.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Winger, Markonee - Budapest, 2009. december 9.

Az olasz Markonee műsorából viszonylag keveset láttam, mivel Kippel interjúztunk hátul, így nem lenne korrekt őket két-három dal alapján véleményezni, de annyi bizonyos, hogy a fazonilag is meglehetősen amatőrnek tűnő csapat helyett sokkal jobban járt volna a közönség valamely másik, a Frontiersnél púposkodó ’80-as évekbeli hajbandával. Nem voltak hallgathatatlanok, csak éppen fényévek választották el őket a főzenekar színvonalától, amolyan megyei bajnokság feelinget árasztottak magukból. Hogy a turnészervező haverjai, netán a kiadó révén kerültek be ide, az voltaképpen mindegy is… Önmagában véve egyébként szimpatikus arcoknak tűntek, de ez az alsó középkategóriás hard rock nem nagyon mozgatta meg a jelenlévőket.

winger2009_1

A Winger zenekari formációban utoljára 1990 decemberében járt Budapesten, a Scorpions nyitóbandájaként, és habár azóta többször is alapvetően változtak meg a körülmények, nem csoda, hogy sokan eljöttek őket megnézni ezen az estén. Nem volt heringezős teltház, de a hasonló stílusú bandák átlagos nézőszámát azért simán felülmúlta a létszám. Fogalmam sincs, mennyi szerepe van ebben a nosztalgiának és mennyi a mindenfelé komoly lelkesedéssel fogadott új Karma lemeznek, de tulajdonképpen nem is ez a lényeg: a közönség jelentős része láthatóan jó ismerősként fogadta a friss nyitónóta Pull Me Undert, majd valóságos népünnepéllyel az azt követő Blind Revolution Mad – Seventeen kettőst. A hangulatra tehát az elejétől fogva nem lehetett panasz, pláne, hogy a zenekar mindent meg is tett a közönségért, még annak ellenére is, hogy Kip Winger hangja egy makacs torokfertőzés következtében nem volt a topon. Nem is nagyon erőltette a legendás magasakat, ahol meg mégis, ott többnyire hallatszott, hogy nem klappol minden, ez azonban egy cseppet sem volt zavaró.

időpont:
2009. december 9.
helyszín:
Budapest, A38
Neked hogy tetszett?
( 4 Szavazat )

Aki ismeri a bandát, pontosan tisztában van vele, mekkora dalszerző és hangszerelő Kip, tökéletesen képben van azt illetően, hogy gitározik Reb Beach és partnere, John Roth, és azt sem kell neki elmagyarázni, mitől tartozik a rockdobosok abszolút elitjébe Rod Morgenstein. Maga az aránylag rövid, de velős műsor is teljesen rendben volt: nem erőltették túl az új korszak dalait, de annál azért több került belőlük a programba, hogy bárki is nosztalgiashownak nevezhesse a látottakat. Legnagyobb arányban az 1990-es In The Heart Of The Young hatalmas slágerei képviseltették magukat (Rainbow In The Rose, You Are The Saint…, Can’t Get Enuff, Easy Come Easy Go, Miles Away), de volt még Down Incognito a Pullról, Your Great Escape a IV-ról (nálam talán ez jelentette a csúcspontot azzal a gyilkosan meglassított tempójú gitártémával a végén), meg persze az első album kihagyhatatlan slágerei. Ráadásul örülhetünk, mert a Seventeen mellett nemcsak a Headed For A Heartbreaket és a Madalaine-t, de a mostanában csak hébe-hóba játszott Hungryt is előszedték, márpedig ezt állítólag csak akkor nyomják el a jelenlévők kedvéért, ha Kipnek különösen tetszik az adott közönség…

winger2009_2

Noha a buli minden percét élveztem, katarzisról mégsem számolhatok be, ennek pedig egyetlen oka van: a hangzás. Az A38 Hajó Budapest talán legkedvezőbb helye ebből a szempontból, éppen ezért fájó, hogy pont itt sikerült a csapattal utazó gárdának ennyire elszúrnia a soundot. Odafent sem klappolt minden, Kip gyakorlatilag végig integetett hátrafelé, hogy nem hallják a színpadon Johnt, a nézőtéren azonban más volt a probléma: itt éppen Rebet sikerült titkosítani, így az ő fantasztikus játékát csupán az előtte álló néhány sor élvezhette a megfelelő minőségben – még a kontrollról… Az ilyesmi egy huszadrangú garázsbanda esetében is baromi zavaró lenne, az egész melodikus színtér egyik leghatalmasabb virtuóza esetében azonban sokkal-sokkal több ennél. Kip basszusa és Roth gitárja ezzel szemben fokozatosan lett egyre aránytalanabbul hangos, és csak tovább tetézte a problémákat, amikor Winger balszélre ült a billentyűkhöz. Különösen fájt, hogy pont két nagy favorit, a libabőrös Rainbow In The Rose és egyik abszolút kedvenc rockballadám, a Headed For A Heartbreak esett leginkább a béna megszólalás áldozatává. Utóbbi zseniális szólóiból kábé három hangot hallottam összvissz, és akkor lehet, hogy már sokat mondok… Így aztán a szólók alatt igyekeztem inkább a hihetetlen dolgokat villantó Morgensteinre figyelni, hogy legalább valami kárpótoljon. Még szerencse, hogy a Miles Away jobban szólt ezeknél. Ilyenkor egyébként a Markonee basszusgitárosa nyomta a négyhúroson a klimpírozó Kip helyett. Eleinte a vokálok tájékán is akadt némi gebasz, de ezt azért pár dal után szerencsére sikerült belőni élvezhetőre.

Setlist (a sorrend csak körülbelül):

01. Pull Me Under
02. Blind Revolution Mad
03. Seventeen
04. Stone Cold Killer
05. Rainbow In The Rose
06. Deal With The Devil
07. Down Incognito
08. Your Great Escape / Reb solo
09. You Are The Saint, I Am The Sinner / Rod solo
10. Headed For A Heartbreak
11. Can’t Get Enuff
12. Miles Away
13. Easy Come Easy Go
---
14. Hungry
15. Madalaine
16. Helter Skelter

A hangulat egyébként a későbbiekben sem lankadt, a régi slágereket óriási együtténeklés kísérte, különös tekintettel a Can’t Get Enuffra (ebben még Reb is elrappelt valamit a magyar gulyásról), az Easy Come Easy Go-ra és a Madalaine-re, de az új nóták is jól működtek. A csúcspont Witness persze nem került elő (így, Reb nélkül tulajdonképpen nem is bántam annyira…), a Stone Cold Killer és a Deal With The Devil viszont nagyot ütöttek. Az egyéni megmozdulásokat nem pörgették túl, de azért Morgenstein is, Roth is, Reb is kapott villantási lehetőséget, utóbbit legalább itt normálisan lehetett hallani. A végén egy össznépi, a taljánokkal közösen elnyomott Helter Skelter zárta a bulit, ami helyett önmagában nyilván mindenki szívesen hallott volna valami sajátot (mondjuk a több állomáson is a program részét képező Junkyard Dogot), de mindegy, így is jó volt.

Csalódásnak semmiképp sem nevezném ezt az estét, a zenekar ugyanis az elvárható minőségben hozta a formáját, a sound azonban sokat levett az élvezhetőségből, a közvetlenül Reb előtt helyet foglalókat leszámítva gyakorlatilag mindenki panaszkodott a béna hangzásra, akivel beszéltem utána. De remélhetőleg nem utoljára láttuk őket errefelé, szóval legközelebb biztos jobb lesz a megszólalás.

További fotók:
Winger

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Watch My Dying - Gödöllő, Trafó, 2003. május 23.

 

Wackor - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.