Shock!

1991. november 24-én, pontosan húsz évvel ezelőtt hunyt el Freddie Mercury, a Queen frontembere – vagyis pontosan annyi ideje, mint amennyit minden idők egyik legfontosabb és leginnovatívabb rockzenekarának élén eltöltött. Mercuryról azelőtt és azóta is annyit cikkeztek, ami szavakkal nehezen érzékeltethető: ebből következően nem is könnyű róla bármit mondani anélkül, hogy az ne tűnne üres közhelyek ismételgetésének, ezerszer elmantrázott, okoskodó frázisok hegybe hordásának. Még az is hatalmas lufi, ha azt állítjuk, hogy az örökül hagyott tizenöt Queen stúdióalbum, a szólóprodukciók, a koncertlemezek, a klipek és a válogatások minden szónál ékesebben beszélnek.

Vajon ki volt valójában Freddie Mercury? A rockszínpadok királya, akinek egyetlen mozdulatára tízezrek vadultak meg a nézőtéren? Hedonista, szexuálisan minden irányban ezerszeresen túlfűtött szupersztár, akinek legendás partijain libériás inasok ezüsttálcákon hordták körbe a kokaint? Érzékeny, visszafogott művész, akit az is leírhatatlan zavarba hozott, ha valaki odament hozzá autogramot kérni? Mivel a színpadon minden pillanatot karizmatikusan uraló énekes a magánéletben visszahúzódó természetű volt, sokak számára talán meglepő lehet a régi televíziós interjúkból tükröződő visszafogottság, Mercury finom intelligenciája azonban aligha okozhat döbbenetet bárkinek is. Az általa adott interjúkból, a róla szóló biográfiákból egy céltudatos, önnön tehetségével és saját korlátaival – mert bizony neki is voltak ilyenjei – tökéletesen tisztában lévő, érzékeny és finom ember képe rajzolódik ki az olvasó előtt, akiben ugyanakkor ott rejlett az a vibráló kiszámíthatatlanság is, ami valóban csak a legnagyobbak sajátja. A Queen kaméleonsága, megunhatatlansága is elsősorban Mercury ezerszínű egyéniségéből fakadt, amiből számos olyan dolog származott, amik akár ki is olthatták volna egymást – valójában azonban csak ráerősítettek a többire. Nem véletlen, hogy társai a halála után senkit sem vettek be maguk mellé teljes jogú tagként, habár több énekessel is játszottak azóta, kivel hosszabb ideig, kivel csak alkalmi jelleggel. Az is önmagáért beszél, hogy Queent ma sem számít nagy divatnak feldolgozni, aki pedig megpróbálja, általában igyekszik átalakítani a dalokat, mert az eredetiek egyszerűen annyira karakteresek, hogy szolgai utánjátszással kizárólag felsülni lehetne velük.

Van, amit szinte mindenki tud a Queen feledhetetlen frontemberéről, és olyan is, amit gyakorlatilag senki. Közismert tény, hogy Freddie Farrokh Bulsara néven született a zanzibári Stone Townban, indiai származású szülők gyermekeként 1946. szeptember 5-én. Családjával az 1964-es helyi forradalom kitörése után menekült Nagy-Britanniába: gyermekkorában főleg az indiai zenék hatottak rá, Londonban azonban egyből megtalálta a Beatles és Jimi Hendrix. „Jimi Hendrix a példaképem. Akár megvan benned a varázs, akár nincs, nem tudod elérni az ő szintjét. Senki sem veheti át a helyét", mondta Hendrixről utóbb. Miközben már a Wreckage nevű csapatban énekelt, 1970-ben – a rocktörténelem egyik nagy találkozásaként – megismerkedett az akkor a Smile-ban zenélő Brian May gitárossal és Roger Taylor dobossal. Mikor ők ketten zenekar nélkül maradtak, Freddie beszállt hozzájuk, így indult el a Queen sikersorozata. Magát a nevet is Mercury találta ki, és a logót is ő tervezte – művészeti tanulmányainak fényében ebben sincs semmi meglepő. A formációhoz hamarosan csatlakozott John Deacon basszusgitáros is.

Az énekes 1973-ban, az első album megjelenése előtt Larry Lurex néven kiadott egy kislemezt, rajta egy Beach Boys feldolgozással, de a végeredmény bukás lett – akárcsak a Queen debütálása, ami szintén nem érdekelte a közönséget. Az ezt követő próbálkozások aztán fokozatosan eredményt hoztak: a csapat második lemeze, majd a Sheer Heart Attack egyre ismertebbé tették őket, az 1975-ös A Night At The Opera pedig kétségtelenül az egész évtized egyik legkerekebb és legfontosabb rockalbumává vált, rajta olyan örök klasszikusokkal, mint a Bohemian Rhapsody, a Love Of My Life vagy a You're My Best Friend. A Queen innentől kezdve a KISS mellett a stadionrock másik nagy császárának számított a '70-es években, hatalmas kultuszukhoz pedig nagyban hozzájárult Mercury páratlan hangja és extravagáns frontemberi teljesítménye is. Ugyanakkor sosem számítottak a zenei sajtó kedvenceinek: már a kezdetekkor hatásvadász módszerek alkalmazásával vádolták őket, elavultnak tartották náluk a glam rock elemeket, és a szokatlanul erős kiadói támogatás miatt művinek is. Ennek fényében nem csoda, hogy a zenekar tagjai legendásan rossz viszonyt ápoltak a korabeli brit szaksajtóval.

A Queen a két évtized fordulóján kísérletezésbe kezdett, akárcsak kortársaik nagy része, hiszen az újhullám őket sem hagyta érintetlenül: a funkos elemekkel kacérkodó The Game még hatalmas ovációt eredményezett, ez volt az egyetlen sorlemezük, ami felkerült az amerikai listák első helyére, az Another One Bites The Dust pedig egyenesen a Queen egyik legnagyobb kislemezsikerévé vált. Az 1982-es Hot Space zenei utazásait a rajongók jelentős hányada nem fogadta el, egy másik tábor viszont épp itt figyelt fel rájuk. Az 1984-es The Works visszakanyarodást jelentett a hagyományosabb vonalhoz, Mercury első szólólemeze, az 1985-ös Mr. Bad Guy ugyanakkor a poposabb, lazább irányra fektette a hangsúlyt. A reflektorfény azonban nem erre irányult, hanem a Queen tornádószerű fellépéseire az azévi Live Aid és Rock In Rio fesztiválokon, ahol egyöntetű vélemények szerint az ő blokkjaik jelentették a csúcspontot.

A Queen utolsó turnéja az 1986-os A Kind Of Magic albumhoz kapcsolódott, amelynek során Budapesten, a Népstadionban is felléptek. 1988-ban Mercury Barcelona című albumával úttörő vállalkozásba fogott: teljes egészében az általa rajongott opera stílusnak szentelte az anyagot. A fogadtatás vegyes volt, de ha valakinek eddig nem lett volna nyilvánvaló, itt azzá válhatott, hogy esetében jóval többről van szó, mint egy átlagos rockénekesről. Ezt követően elkezdtek terjedni a pletykák arról, hogy Freddie HIV-fertőzött, noha a zenekar és az énekes következetesen cáfolták ezeket. 1989-től kezdve azonban nem lehetett megállítani a találgatásokat: a zenésztársak a The Miracle lemez készítése közben tudták meg a szörnyű tényt, és ehhez az albumhoz már nem kapcsolódott koncertsorozat. Innentől kezdve minden cáfolat ellenére is amolyan köztudomású pletyka volt, hogy a biszexuális és partnereit meglehetősen gyakran váltogató énekes HIV pozitív. Következő albumuk, az 1991 februárjában megjelent Innuendo idején a sajtó már inkább törődött Freddie egészségi állapotával, mint az új lemezzel, különösen az olyan szerzemények fényében, mint a These Are The Days Of Our Lives vagy a záró The Show Must Go On, ami már egyértelműen a búcsú jegyében született.

Mercury végül 1991. november 23-án sajtónyilatkozatban ismerte el, hogy AIDS-es, majd másnap elhunyt. Temetése édesanyja és édesapja kérésére zoroasztriánus szertartások szerint folyt, testét elhamvasztották. A hamvak holléte ismeretlen, egyes információk szerint szülei őrzik. Halála csak még jobban ráirányította a figyelmet a betegségre. A következő év áprilisában zenésztársai hatalmas koncertet rendeztek a Wembley Stadionban, melyen a világ könnyűzenei életének krémje lépett fel, a bevételekből pedig a Freddie Mercury Phoenix Trustot, egy AIDS-fertőzötteket segítő alapítványt hoztak létre. A Queen ugyan hivatalosan sosem oszlott fel, sőt, turnéztak és – már Deacon nélkül – lemezt is készítettek az egykori Free és Bad Company énekes Paul Rodgersszel, de maguk a tagok is hangsúlyozták, hogy nem a régi történet folytatásáról, hanem új fejezetről van szó.

Soha egyetlen másik zenekar sem ugrált annyit a különböző stílusok határmezsgyéin, mint a Queen, és ennek fényében egyenesen elképesztő, hogy ma is minden egyes lemezüket fel lehet tenni, meg lehet hallgatni. Nem véletlen, hogy mi magunk is sokat tanakodtunk az évforduló kapcsán azon, vajon mi kerüljön be a bandától a Klasszikushock rovatba, és mi ne – az A Night At The Opera nyilván egyértelmű volt, de körülbelül ennyi. Hogyan is lehetne összemérni a korai korszak direktebb munkáit mondjuk a Flash Gordon néhol fárasztó filmzenéjével, a Hot Space poposabb irányultságával, netán a The Miracle vagy az Innuendo letisztult, érett hangzásvilágával, amikor teljesen más típusú zenét rejtenek? És mégis mind jellegzetesen queenes... Nem csoda, hogy végül fel is adtuk a mérlegelést, és mindenki szubjektíven választott.

Mindegyik Queen mű másért jó, sőt, valahol mindegyik korszak kicsit másról és máshoz szól, egy ennyire szerteágazó életmű azonban nem lehetett volna egységes Freddie nélkül. És ez nemcsak zenei nyitottságának és azoknak a bizonyos kivételes hangadottságoknak köszönhető, amelyek miatt még Placido Domingóhoz hasonló kaliberű művészek is szép számmal akadtak a tisztelői között, hanem annak a bizonyos lehengerlő színpadi egyéniségnek is, amilyenhez hasonló sem előtte, sem utána nem rótta a világ rockszínpadait. Arra viszont ezek a kis belső viták is jók voltak, hogy újfent rádöbbenjünk: a Queen egyszerűen nem kerülhető meg, és gyakorlatilag mindenki zenei szocializációjában alapvető szerepet játszott közülünk, aki a '80-as évek elején vagy azelőtt látta meg a napvilágot. Ennek elsődleges oka pedig a két évtizede halott Freddie Mercury – akiről teljes nyugalommal merjük leírni ezeken a hasábokon, hogy minden idők valaha született legnagyobb rockénekese volt. Ahogy a Wembley emlékkoncert egyik emlékezetes transzparensén is ott állt: „Who wants to live forever? – Freddie will."