Shock!

A veterán osztrák duóra, az Abigorra joggal lehetnek büszkék a sógorok, nem csupán két évtizedet túlélő kitartásuk, de zenéjük minősége okán is. Az extrém metal legszélsőségesebb területein alkotó párossal magam is szimpatizálok, bár meglehetősen ritkán érzek magamban elég lelkierőt, hogy korábbi munkáikat leporoljam. Mindettől függetlenül sem lett soha a black metal elit része az Abigor, ami rigorózus elvhűségükkel és alkotásmódjukkal talán nem is függ össze, egyszerűen dalszerzői képességeik nem emelték őket soha arra a szintre. Peter Kubik és Thomas Tannenberger (a hivatalos névsorban szerencsés módon csak neveik kezdőbetűivel szerepelnek) elismerésre méltó jómunkásemberei a „szakmának", akik az ezredforduló környékén egy időre elhagyták ugyan a hadiösvényt, de 2005-ben teljes harci díszben tértek vissza, a furán hangzó Leytmotif Luzifer címmel ellátott darab pedig már a harmadik (mindösszesen a kilencedik) sorlemezük az újjáalakulás óta.

Mivel tavalyelőtt csupán az 1999-es Channeling The Quintessence Of Satan új verzióját (plusz a demók újrakiadását) foghattuk kézbe, voltaképpen négy évnél is többet kellett várnunk egy friss produkcióra a hollótépte műhelyből. A végtermék minden ízében Abigor, a szívdöglesztő A5-ös digipak külső természetesen most is a komplett kompozíciót rejt, melyről a lemez alcíme (The 7 Temptations Of Man) is sokat mond. A záró tételtől eltekintve mindegyik dal 5 perc környéki visszafogottságról tesz tanúbizonyságot, ami remélhetőleg nem fogja az érdeklődőket elijeszteni a címből kölcsönzött luciferi vezérmotívum megismerésétől. A denevért szaró, kiábrándultságot okádó atmoszféra bennem sajnos megint nem kívánatos hatásokat indított el, így azonmód az Idegen és az Elnök beszélgetése rémlett fel A függetlenség napja című filmből (gy.k. angolul: Alien: Release me... Release me!...Now!...NOW!... – President: I know there is much we can learn from each other, if we can negotiate a truce. We can find a way to co-exist. Can there be a peace between us? – Alien: Peace?.... No peace... – President: What is it you want us to do? – Alien: Die... Die...).

A sűrűnek és elvontnak ható zene kifilézve sajnos ma is sokkal több rokonságot mutat a Dimmu Borgir haduraival, mint például az arcturusi fantáziavilággal, szerencsére minden negédes felhang nélkül. A hasonlóságot a shagrathosan egydimenziós vokál is erősíti, amely megnyilvánulásokért amúgy a honfitárs Summoning zenészeit vonhatjuk (némi bátorsággal) felelősségre. A zenéről annyit lehet általánosságban elmondani, hogy Abigorék előzetes ígéreteiknek megfelelően lekapcsolódtak az ipari vágányról, és jobbára hagyományos eszközökkel, a specialitásuknak számító gitárrétegeket felmázolva alkotnak. A puritán black pedig tőlem sosem állt kimondottan távol, a Leytmotif Luzifert sem sorolom az elveszett próbálkozások közé, és a maga módján kellemesen színvonalas, ösztönös produkcióként könyvelem el. Sajnos az abigori életösztön olyan, hogy kapaszkodók helyett inkább még egy plusz csavart tesznek a muzsikába, ami hosszabb távon az szürkeállomány elhasználódásához vezet.

Rajongóknak és megrögzött gyűlölködőknek álljon itt a jó hír: az Abigor újra itt van köztetek!