Bár az Agregator már elég régóta jelen van a színtéren (első demójuk még 2000-ben jött ki Puszta lét címmel), nekem mégis ez az első találkozásom a csapattal. Nemhogy az eddig megjelent három kiadványukhoz nem volt szerencsém korábban, de még élőben sem sikerült soha elcsípnem Mikus Tamás gárdáját, abszolút tiszta lappal indultak tehát nálam.
Dallamos, északi death metalban utazik a zenekar, nem kevés melankóliával, a végeredmény pedig meglepően dallamos és szomorkás.
Sajnos nem szól túl jól a Szürkület, inkább demós a hangzás, bár lehet, hogy a lemez promóján még nem a végleges verzió hallható. Gyengécskék a gitárok, és az ének sem elég hangsúlyos, néhány helyen kifejezetten nehéz kivenni Tamás szavait, továbbá a dobhangzásért sem vagyok túlzottan oda. Gondolom, nem állt halmokban a pénz, amit stúdióidőre lehetett fordítani... A végeredmény mondjuk így sem gázos, csak éppen lehetne jobb is valamivel, a hallgathatóság rovására viszont szerencsére nem megy.
Rátérve a korongon hallható matériára, leszögezhető, hogy nem véletlen, ha a csapat muzsikájáról gyakran ugranak be egyes skandináv kollégák művei! A kettes Soha már-ban van egy konkrétan Elegy lemezes Amorphis téma meg sok-sok dallamos gitárbetét, amik viszont sajnos kissé alul lettek keverve, ezért eléggé elvesznek. A Zuhanásról a jobb sorsra érdemes finn Sentenced ugrott be, de van benne egy adag Paradise Lost is, nem mellesleg meg ennek van az egyik legkellemesebb refrénje a lemezen. Több ilyen fogós téma kellene, mivel egyebekben, sajnos azt kell mondjam, a csapat gyenge pontja az ének.
Tamás produkciója eléggé ötlettelen és egysíkú, aminek oka valószínűleg az erősen limitált hangterjedelem lehet. A Les Gueules Cassées-ben hallható suttogós, misztikus rész például kifejezetten rossz, és sajnos maga a nóta sem túl erős. Az egész lemezre igaz, hogy kevés a kiugró pillanat, eléggé egyformák a dalok, így hamar elveszítheti érdeklődését a hallgató. Lényegesen több olyan izgalmas momentumra lenne szükség, mint a Rengeteg felpörgetett tempója vagy a ...de a bűn még ég sabbathos doom témája, melyekre az ember felkapja a fejét, hiszen ilyenek hiányában ez az alapvetően nem túl komplikált zene elég hamar ellaposodik.
Mindenesetre a kijelölt irány nem rossz, van fantázia is a zenekarban, csak picit jobban oda kellene figyelni a dalokra, hogy legközelebb már ne csak a borítóra (Niklas Sundin Dark Tranquillity gitáros műve egyébiránt) mondhassam azt: kiemelkedő.
