Ausztráliában sok évvel ezelőtt egy testvérpár úgy határozott, hogy rockzenekart alapít. Gitárt fogtak hát, céljuk pedig az volt, hogy jól érezzék magukat, miközben hangosan nyomják a boogie-t, és menők legyenek, élvezzék a sörözést, a lazulást, dörgölőzzön hozzájuk a fehérnép, élményeiket pedig továbbra is dalba öntsék. Round and round, ahogy a köz fogalmaz. Egyszerű, párakkordos rock'n'rolljuk aztán egycsapásra népszerű lett, és ez a pőreség azóta is jellemző rájuk, a nyers, lendületes zenében hisznek, ez áll jól nekik.
Az Airbourne legelső lemeze nagy svunggal kanyarodott be Európába, olyan meggyőző erővel kiabálták a Runnin' Wildot, hogy Lemmy is jobbnak látta, ha elszegődik hozzájuk kamionsofőrnek. A No Guts. No Glory aztán próbálta megfejelni a debüt sikerét, ám a srácok túlvállalták magukat szerény megítélésem szerint, a kevesebb több lett volna. A banda karrierje nagy szerencsére nem csak tőlem függ, ezért a vagány kiállásnak és a kiváló hangulatú koncerteknek köszönhetően megérkezett a harmadik tétel, Black Dog Barking címmel.
Nekem pont úgy tűnik, mintha a legénység kicsit jobban ráfeküdt volna a tudatosságra, és azokat a ritmusokat és riffeket sorakoztatják egymás után, amik igazán húznak az ő kezük alól. Leheletnyi arénarockos aroma is vegyül a hangzásba, bár igazából fejtörést okoz boncolgatni egy alapvetően három akkordot váltogató megoldásokkal operáló muzsikát. Azért a csapat - biztos, ami biztos – egy rockhimnusszal kedveskedik a hallgatónak mindjárt a nyitódalban: Ready To Rock, ilyen címmel mi más is lehetne, mint fejszaggató tempó és közönség óbégatására serkentő kórus, középen gondosan betéve az elnémulós részt, mikor csak a dob adja az ütemet. Tökéletes recept, tökéletes megoldás (és nem mellesleg egy saját korábbi dal újrafeldolgozása). Nem csoda, ha az ezt követő Animalize is jókedvvel támad. A húrcsipkedős riff visszafogottabb ütemben érkezik, és nem tudom, a címe miatt-e, de engem elkapott a KISS hangulata, főleg, hogy a verze alatti énekhang emlékeztet is Gene Simmonséra. Ez a vonal folytatódik a No One Fits Me (Better Than You) esetén is, ott meg a Slaughter ugrott be a magas fekvésű dallam miatt, bár Mark hangja ettől függetlenül teljesen más karakterű (volt), ezt tudjuk. Ha már az ének meg lett említve, azt is előnyükre kell írnunk, hogy Joel O'Keeffe orgánuma is védjegye az Airbourne-nak, és a frontember általában véve sem szűkölködik a decibelekkel, mikor kiereszti a hangját.A lemez során a recept pofonegyszerű: kettő-négyből és a rocksuliban a kezdetekkor megtanult akkordokból gyúrnak alapokat zenészeink, hol teljes erőből, hol szaggatva tologatják, erre jön az egyenletesen döngő basszus és az emlékezetes dallamvilág. Az Airbourne-t az őszinte puritánság, de még inkább lelkesedésük és hitelességük emeli ki a mezőnyből. Süt a zenéjükből, hogy semmi mást nem akarnak, csak szórakoztatni, leginkább magukat, és szeretik, ha a közönség velük együtt bulizik. Ez a törekvés a külsejükben is következetesen jelenik meg, az első lemez óta tornacipő, szűk farmer, (talán nem Gildan) póló, még éppen nem csapzott hajak köszönnek vissza a fotókról, borítókról, élőben és a klipekben maradnak a közhelyesen szimpla díszletek előtt: Marshall ládák hegyekben, klasszikussá vált Gibson Explorer és Fender Jazz Bass.
A Black Dog Barking az egészséges és bólogatós középtempó jegyében született, lassulás sehol nem tapasztalható, gyorsulás de, a Hungry esetében. A Cradle To The Grave-ben van egy picike elmélázós rész is, de ez is csak színesítő elemként, hogy aztán lehessen topogni a dob ütemére tovább. Alapesetben tíz dalt kapunk kengurukergető barátainktól, ám a kétcédés változaton már tizenhárom stúdiófelvétel van, ennek bónuszlemezén pedig a 2011-es Wacken Open Air fesztiválos fellépés hanganyagát találjuk. A lemez megszólalásáért Brian Howes volt a felelős ezúttal, és sem abszolút értelemben, sem elődeihez képest nem változtatott sokat a hangzáson. Magyarán semmit. Arányosan, nyersen szól a zene, nincsen hiányérzetem semmilyen aspektusból, talán lehetett volna több bundáskenyér az asztalomon, mikor ezt az ismertetőt írtam.
A Black Dog Barking szórakoztató löket 2013-ra, június 12-én pedig az A38-on is dönget az ausztrál négyes. Az előző két koncertjüket látva nem lehet kérdéses, hogy a látogatóknak gondoskodni kell a kiadós folyadékpótlásról, ha lépést akarnak tartani a bandával.
Hozzászólások