Shock!

Egyes kedvenceinkben néha-néha bizony csalódnunk kell, hogy ezáltal még többre értékeljük azokat a munkáikat, amelyek valóban igazi mesterművek, ténylegesen kiemelkednek az életműből, és elválaszthatatlanul hozzánk nőttek az évek során. Emellett a csalódások többnyire arra is rámutatnak, hogy egykoron felmagasztalt hőseinkről sem beszélhetünk úgy, mintha tévedhetetlen istenekről lenne szó. Russell Allent, a Symphony X aranytorkú énekesét, úgy gondolom, senkinek sem kell külön bemutatni, ahogyan Anette Olzont, a Nightwish egykori pacsirtáját sem, akik – ha élhetek e cinikus kifejezéssel – szintén nem engedhették el a fülük mellett a Frontiers hívó szavát (bankszámlákra vonatkozó ajánlatát), és nem voltak restek eldalolni a svéd „összeterelőművészember", Magnus Karlsson legfrissebb nótáit.

Azt hiszem, sem Karlsson papa, sem pedig a Frontiers kiadó nem árul zsákbamacskát e sokadik bőrt lenyúzó produkcióval, hiszen elég csak a minden részletében már ismerős borítóra rálessenteni: itt nagy valószínűség szerint, az eredetileg kiagyalt Allen / Lande (/ Karlsson) vállalkozás ötödik (!) nekifutásának lehetünk fül- és szemtanúi. A változás csupán annyi, hogy a szintén aranytorkú Jorn uraságot ezúttal Olzon asszonyság „helyettesíti". Papírforma szerint persze most is mindennek klappolnia kellene, mert ugye minden adott: kiváló dalszerző/gitáros/producer, kiemelkedően tehetséges énekes, valamint egy jó, de azért annyira nem kiemelkedő énekesnő, amihez tegyük azt is hozzá, hogy az első kettő (három) Allen / Lande-anyag nagyon is szerethető produkció volt. A negyedik nekifutással viszont elkezdődött a felesleges önismétlés és túltermelés folyamata, ahol már érezhető volt a dalok minőségének a hanyatlása is. A baj az, hogy ez a tendencia a Worlds Aparton is folytatódik, sőt, egyre feltérképezhetetlenebb mélységek felé terelődik. Eleve már az elég sok mindent elmond a lemezről, hogy első találkozásunkkor oly mértékű unalomba fulladt a korábban már ezerszer hallott, hasonló műsor, hogy nem is voltam képes elejétől végéig, egyhuzamban meghallgatni.

Utóbbiban valószínűleg a lélektelen, fárasztóan szarrá visszhangosított – a Frontiersre jellemző – hangzás is ludas lehet, aminek miértjére a mai napig nem találtam még meg a választ. Nem értem, kinek jó, és miért jó úgy dalokat hallgatni, ha kiheréljük a háttérben maszatoló cinek és a pergő hangzását még azzal is, hogy utóbbit három-négy másodpercig hagyjuk lecsengeni a végtelen űrben, vagy a kellemesen megdörrenő gitárokat a dédi dunyhájának vastagságát is megszégyenítő, gagyi szintiszőnyeggel habosítjuk fel. A fő gond persze nem ez: az aktuális szerzemények sajnos sokadik hallgatás után sem maradnak úgy a fülben, mint egykoron, és ami még ennél is sokkal, de sokkal rosszabb, hogy mindezeket még a földgolyó egyik legjobb énekese sem képes olyan élvezeti értékre emelni, ahogy az elvárható lenne.

Ezek után persze Anette-ről sem tudok áradozni: azon kívül, hogy becsülettel teszi a dolgát, nem sok emlékezetes momentum kapcsolódik hozzá. Hiába áldotta meg az énekesnőt a sors az ABBA Agnethájának hangszínével (hallgasd csak meg az I'll Never Leave You refénjét, és egyből beugrik mire is gondolok), ez még kevés az üdvösséghez. Kivételt talán az általa elénekelt, ragadós Cold Inside képez, amely azért valamennyire kiemelkedik e szintetikus gyűjteményből. E dalt minden bizonnyal óriási „Heuréka!" felkiáltással és látványos hátraszaltóval üdvözölte Magnus barátunk, miután ráakadt virtuális fiókjainak tisztogatása közben. S bár az ő aktuális lemezüktől sem dobtam hátast tavaly, de Anette és a Sonata Arcticából még idejében lelécelt Jani Liimatainen The Dark Element projectjéhez képest ez a produkció minden tekintetben visszalépésnek tűnik.

Lost Soul, Worlds Apart, My Enemy: ezek azok a szerzemények, amelyekkel talán még érdemes próbálkozni, de velük is elsősorban Allen jelenléte miatt. Sajnos úgy érzem, hogy a pár éve felbukkant, önmagát többszörösen másoló szonátaarktika-vírus is egyre inkább terjed bizonyos körökben, és elkezdte megfertőzni a fémes területeket. Gyenge immun- és befogadó képességű egyéneknek, illetve a borzalmasan rossz és művi dobhangzásra érzékenyeknek ezért most fokozattan ajánlott itt is az óvatos megközelítés.